Érdekes módját hozta a sors a lengyel filmmel való első találkozásomnak. Egy régi (2012-es) plakát keltette fel a figyelmemet, melyen egy napszemüveges férfi vállába kapaszkodva követi őt egy napszemüveges lány, fölöttük pedig elmosódott felirat: Imagine. A magyarul ’A képzelet ereje’ címre keresztelt film lengyel-portugál-francia-angol koprodukcióban készült, így tökéletes átvezetésnek tűnt számomra a szláv alkotások világába.

Még nem is láttam Paolo Sorrentino tavalyi, Oscar-díjat termő alkotását, már alig vártam, hogy majd írhassak róla. Gondoltam, egy jó olasz művészfilm, bele lehet látni majd ezt-azt, és szépen felpontozva hozhatok majd egy ajánlót hozzá. Viszont miután megnéztem A nagy szépséget, szembesülnöm kellett azzal, hogy képtelen vagyok szavakban megformázni mindazt, amit gondolok róla. Félre is tettem, de néhány nap múlva, miután kellő távolságból tudtam rá visszanézni, szóba került egy beszélgetés során. Ez a beszélgetés pedig olyan jól sikerült, hogy meghagytam eredeti formájában (na jó, publikáció-képesre tupírozva...), és az előző írásomban bemutatott könyv műfaján felbuzdulva most közzé is teszem, hogy akit érdekel, épülhessen, meríthessen belőle. Eléggé a dolgok közepébe vágó eszmefuttatások ezek, és inkább a történet megértése volt a célunk, semmint annak bemutatása. Néhány kérdésnél leragadtunk, de rengeteg, nyilvánvalóan igen fontos aspektusba bele sem mentünk, úgyhogy kivételesen ez a bejegyzés a film megtekintése utáni olvasásra javasolt. 

Nem gondolom, hogy Puzsér Róbert különösebb reklámra szorulna, főleg nem az én blogomon. Ugyanakkor a minap elolvastam tavaly megjelent, két kötetes beszélgetős-könyvét, A hét mesterlövészét, és nem bírom ki, hogy ne ajánljam minden kedves Olvasómnak, és mindenkinek akit kicsit is érdekelnek a filmek.

Ugyan lépten-nyomon találkozom David Tennant nevével, még egy filmjét sem láttam. Most viszont, hogy közeleg a várva-várt vizsgaidőszak, megint beindítottam a „keressünk jó sorozatot” projektet. Így leltem rá az általam látott eddigi legjobb szériára.

Az Utolsó utazást, ha csak a címét látom, biztos, hogy nem nézem meg. De mivel Benedict Cumberbatch filmjei között találtam, és az előzetes képi világa, stílusa ígéretesnek tűnt, a film felkeltette érdeklődésemet.

A Grand Budapest Hotel Wes Anderson eddigi talán legőrültebb filmje, ahol kijjebb merészkedik a tőle megszokott, szimmetrikusan cuki mesevilágból, és ahol helytállónak éreztem a tizenhatos besorolást. A huszadik századi történelem egyik legszellemesebb interpretációja fiktív nácikkal és eltúlzott arisztokráciával. A Darjeeling Limited és a Holdfény királyság után Anderson megint egy road movie-jellegű alkotással rukkolt elő, ismét bizonyítva, hogy otthon van a műfajban.

Ezt a filmet fáj nézni. Emocionális kínzásnak vet alá, ahogy látjuk egy utálatból táplálkozó anya-gyermek kapcsolat alakulását. Tényleg borzalmas. DE. Ahogy mindezt Lynne Ramsay kivitelezte, az filmélményeim csúcsára emeli ezt az alkotást.

A valóság írja a regényt, vagy az írói fikciók válnak valóra az életben? Bűn-e az alkotás táptalajaként funkcionáló realitást a végletekig kihasználni?

Hogyan lehet mindenkit foglalkoztató, de nem felszínes kérdéseket feltenni egy könnyed filmben? Például így. Ahogy Guillaume Canet két és fél órás filmjében teszi. Humorral, elegánsan, életszerűen.