Az Uránia homlokzatáról hetek óta hatalmas molinóról tekint le az utcára egy elhanyagolt külsejű, hosszú hajú, kövérkés férfi, korának dacára csupa tej bajusszal. Alatta négy betűs szó: Fúsi (valamint a megint teljesen felesleges alcím, vagy magyarázat, vagy ki tudja, mi: „nem bujkálhatsz örökké az életed elől” - ezt ezúton is köszönjük…).

A történet szerint a 43 éves reptéri rakodómunkás Fúsi (Gunnar Jónsson) anyjával él otthon, és amikor épp nem dolgozik, akkor 1. eszik 2. terepasztalt épít 3. távirányítós autóval játszik. Ennyire egyszerű az ő karaktere, az egész élete leírható egy mondattal... hisszük mi az első percek után. De ahogy mindenkiben, úgy Fúsiban is fellobban néha a saját korlátai közül való kitörés utáni vágy, azonban, hogy ezt felismerje, szüksége van egy lökésre. Ez a lökés pedig egy nő (vagy A Nő), Sjöfn (Ilmur Kristjánsdóttir) megismerése. A főhősnek ki kell lépnie komfortzónájából: otthon ülés helyett el kell mennie egy country-tanfolyamra, kedvenc metál zenéi helyett nyálas számot kell kérnie a rádióban, és ellent kell mondania abnormálisan rátelepedő anyjának - szóval életében először kihívások elé áll.

Sjöfnről hamarosan kiderült, hogy ő is legalább annyira sérült ember, mint Fúsi, és segítségre van szüksége. Így a két sebzett, fizikailag is, de főleg lelkileg egymásra utalt ember kapcsolata lesz a cselekmény vezérfonala. Ehhez képest viszont nagyon színes és alaposan kidolgozott mellékszálakat kapunk, ami ritkaság számba megy ebben a műfajban. A rendező Dagur Kári nem ragad le egy love story elmesélésénél, ennél sokkal tovább merészkedik: az otthont, a munkahely(ek)et, a szociális környezetet legalább olyan fontos elemeivé teszi a szereplők életének, mint egymás személyét.

Érdekes, ahogy a nagy gyerek, vagy örök gyerek séma végigvonul a filmen. Nem véletlen, hogy Fúsi már a film plakátján is tejes poharat tart a kezében, ugyanis nagyjából minden ötödik jelenetben tejet iszik. Ez nyilvánvaló utalás a főszereplő gyermekségére, önálló életre való képtelenségére, és az anyai háztól való feltétlen függésére. Így már az is érthető, hogy a szomszéd kislányban lel lelki társra – amin persze mindenki kiakad, a naiv Fúsi megbélyegzetté válik. Ahogy az is elkerülhetetlen, hogy idővel munkatársai aljas vicceinek céltáblájává váljon, akik embertelen módon alázzák, amikor csak tehetik. Ez a szál is inkább a coming-of-age történetek jellemzője (menzás csínyek, öltözős kínzások). Talán éppen ezek miatt, de végig különös érzés nézni a filmet, érezni, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel az egyébként teljesen átlagos és jellegtelen emberrel. Olyan, mintha egy felnőtt testben élő, a „nagyok világába” száműzött gyerek történetét követnénk.

Pluszpont a forgatókönyvnek, hogy nem húzta az időt Fúsi családi hátterének bemutatásával, így nem menti fel a főszereplőt hibáinak felelőssége alól. Például semmit nem tudunk meg az apjáról, akinek viszont már a puszta hiánya önmagában is magyarázat Fúsi elfuserált életére. Édesanyjáról már ennél konkrétabb képet ad a film. Egyedülálló anyaként egyszerre ragaszkodik egy szem fiához, ezzel gátolva az elszakadást, ugyanakkor el akarja érni felnőtté válását.

Dagur Kári neve ismerősen csenghet az északi filmek kedvelőinek, 2003-as Nói albinói című alkotásával tarolt a fesztiválokon. A skandináv filmekre jellemző kék-fehér színvilág a Fúsi esetében is rögtön beszippantja az embert, és a szinte kötelező havas táj is sokszor megjelenik. Ez a hideg, sterilnek tűnő környezet azonban ugyanolyan embereket és problémákat rejt magában, mint a világ bármely más helye, így univerzális üzenettel bír. A film hozza az északiaktól elvárt, pókerarccal eladott, ütős poénokat, ugyanakkor az elmaradhatatlan melankolikus jelleg is markáns összetevője a Fúsinak.

Minden sallangtól mentes, kicsit sem hatásvadász film ez a maga természetességében. Nem épít a nézők könnyeire, egyszerű és spontán módon ér véget, sok kérdést nyitva hagyva. Alaposan megüli a lelket, lehet utólag töprengeni rajta, sőt, kell is. Egyedüli megnézésre nem javaslom, mert muszáj utána kibeszélni valakivel a látottakat, viszont amúgy meg mindenkinek nagyon ajánlom ezt a szép, izlandi drámát.

tízbőlkilenc