Érdekes módját hozta a sors a lengyel filmmel való első találkozásomnak. Egy régi (2012-es) plakát keltette fel a figyelmemet, melyen egy napszemüveges férfi vállába kapaszkodva követi őt egy napszemüveges lány, fölöttük pedig elmosódott felirat: Imagine. A magyarul ’A képzelet ereje’ címre keresztelt film lengyel-portugál-francia-angol koprodukcióban készült, így tökéletes átvezetésnek tűnt számomra a szláv alkotások világába.

Sok vakokról szóló film született már, de ha belegondolunk, döbbenetes paradoxon a világtalanokról mozgóképet készíteni. Nézzük őket. Nézzük, ahogy ők nem látnak. Sajnáljuk őket, és elszégyelljük magunkat saját, problémának vélt dolgaink miatt. Szerintem sokakban éppen ez kelt ösztönös ellenszegülést egy-egy ilyen film kapcsán. Kényelmetlen más, általunk rosszabbnak ítélt sorsokkal szembesülni.

És akkor jön egy lengyel rendező –jelesül Andrzej Jakimowski –, aki előveszi ezt a témát, és létrehoz egy hangulatfilmet. Mert az Imagine (bocsánat, de a magyar címet nem tudom jó szívvel leírni) egy hangulatfilm, akármilyen furcsán is hangzik. Benyomások a vakságról, hihetetlenül költői eszközökkel. És végre nem a vakok és látók közti ellentétről és meg nem értésről szól, hanem vak emberek egymás közti viszonyairól. A történet szerint egy elismert lisszaboni vak-intézetbe új munkatárs érkezik, a szintén nem látó Ian (Edward Hogg). Az ő feladata megtanítani az itt lakókat a környezethez való alkalmazkodásra, a biztonságos közlekedésre, érzékszerveik ésszerű és kifinomult használatára.

Ian nem használ fehér botot. Ez részéről tudatos döntés - lázadás, ha úgy tetszik -, és saját technikájával boldogul is. Nem akar kitűnni fogyatékosságával, szeretne normális életet élni, és ennek eszközét látja a fehér bot elhagyásában. Ám saját világában épp emiatt válik belőle renitens, örök lázadó. Kopogó csizmájával és nyelvcsettintésekkel tájékozódik, a hangok visszaverődését felhasználva. Az általa képviselt, a többiek számára elképzelhetetlen szabadság szinte berobban a kolostorban berendezett intézet falai közé. A vakok szembesülése sorstársuk teljesen más életstílusával mindent megkérdőjelez, amit eddig hittek, amit eddig elhitettek velük. Reakciójuk pedig a kételkedés, Ian vakságának kétségbe vonása. A férfinak tehát bizonyítania kell vakságát és tájékozódási módszerének hatékonyságát - magyarul saját személyének lényegét.

A kórház vezetője hivatott megtestesíteni az antagonistát. Ezen a ponton nem tudtam azonosulni a filmmel és főhősével, hiszen bármennyire is kétes módon viselkedik az intézet igazgatója (Francis Frappat), ápoltjai iránti felelőssége mindent felül kell, hogy írjon. Így amikor összetűzésbe keveredik Iannal annak módszerei miatt (mivel azok nem minden esetben biztonságosak), kételyeit én érteni véltem, és nem tudtam rá komolyan vehető gonoszként tekinteni, holott a film célja érezhetően ez volt.

Természetesen szerelmi szálat is kapunk a filmben: az egyik bentlakó, Eva (a Bukásból ismert Alexandra Maria Lara), beleszeret Ianba, aki őt egyedüliként vezeti be saját világába. Érdekes még Serrano (Melchior Derouet) és Ian kapcsolata, mely talán még Evánál is fontosabb. A vak fiú nagyon szeretne hinni a tanárban, ezért mikor felmerül annak gyanúja, hogy ő mindvégig hazudott nekik, Serrano csalódik benne a legnagyobbat. A film utolsó negyede nem áll másból, mint Ian igazának bizonyításából és Serrano meggyőzéséből. A végkifejlet szép, felemelő, ugyanakkor megrázó. Belátjuk, hogy ebben a témában sincs egyetlen és abszolút igazság, kockázat nélkül pedig mi, látók, ugyanúgy élhetünk egy sötét dobozban, ahogy teszik azt a világtalanok, mígnem valaki „felnyitja szemüket”, és felhívja figyelmüket egy egészen más, teljesebb élet lehetőségére.

Ahogy már említettem, képileg lenyűgöző megoldásokat látni az Imagine-ben. A mediterrán környezet, a csempékkel borított portugál falak, a poros udvarok, a meredek tengerparton kanyargó régi villamosok és Tomasz Gąssowski zenéje nagyon hangsúlyos atmoszférát teremtenek. Érezhető, hogy talán a lengyel rendező sztereotip Portugáliáját látjuk, de mindez olyan szép, hogy pillanatig sem bánjuk. És miközben mi gyönyörködünk a látványban, addig a vak szereplők ugyanerre tesznek kísérletet a maguk eszközeivel.

Az Imagine különleges esztétikai élmény, ahol a szereplők és a néhol didaktikus történet fölé magasodik a rendezés és az operatőri munka, így repítve el a nézőt egy másfél órás, kabócaberregős és rozmaring-illatú portugál utazásra.

tízbőlhét