Kicsit megkésve, de talán még belefér az év első napjaiba ez a visszatekintés 2018 legjobb filmjeire. Magyar film és animációk terén kiemelkedően jó évet zártunk, és állítólag a horror műfajában is kiváló alkotások születtek, de sajnos én ezekhez nyúl vagyok – elemzésüket és értékelésüket meghagyom a kötélidegzetű szakértőknek. Összegyűjtöttem a szerintem legjobb idei filmeket, de mint mindig, most is szeretném jelezni, hogy sok mindent nem láttam, így a hiányosságokat nézzétek el nekem. Érdekes, hogy van köztük két animációs, két életrajzi és két fekete-fehér film is – nem tudom, mi lehet ennek a véletlennek az oka, de mindegy is, mert amúgy sem hiszek a véletlenekben. Lássuk tehát 2018 legjavát!

Kutyák szigete

Wes Anderson második stop motion technikával forgatott filmje imádnivalóan elbűvölő és fantasztikusan kidolgozott látványvilágú alkotás, ezzel együtt pedig a történet is izgalmas és kerek. A fiktív japán város diktátor vezetője minden beteg kutyát egy közeli szemétszigetre száműz, hogy ott pusztítsa el őket. Azonban egy hősies és fiatal gazdi halált megvető bátorsággal szembe száll vele, és életét kockáztatva landol a szigeten, hogy megtalálja és megmentse rég elveszett házi kedvencét. Az aprólékosan megalkotott animációt olyan színészek szinkronhangjai keltik életre és teszik még játékosabbá, mint Edward Norton, Tilda Swinton, Bill Murray, Jeff Goldblum vagy Bryan Cranston. Lenyűgöző – és éppen ezért nem is tudok túllépni rajta –, hogy az animáció minden egyes részletét elkészítették a valóságban, és így vették fel a filmet.

Ruben Brandt, a gyűjtő

Még egy film erejéig maradjunk az animációknál, ugyanis Milorad Krstić egész estés művészettörténeti ámokfutása az év egyik legjobb filmje volt. Soha nem láttam ennyi kreatív, egyedi és zseniálisan frappáns utalást és filmes megoldást, végig csak kapkodtam a fejem – pedig kétszer is láttam moziban. A pszichoterapeuta Ruben Brandtot rémálmok gyötrik, amelyekben híres festmények híres szereplői kínozzák őt különböző horrorisztikus megnyilvánulásokkal. A szakember páciensei a kleptomán Mimi vezetésével összeállnak, hogy elrabolják jótevőjük rémálmainak okozóit, így begyűjtve és legyőzve a félelmetessé vált híres alkotásokat. Az Inception és a Harcosok klubja történetvezetési virtuozitása mellett ezernyi filmes- és művészettörténeti utalás köszön vissza a Ruben Brandtban – nem is beszélve a zseniális képi humorról –, így csak győzzük befogadni ezt az audiovizuális kultúrtripet.

A bűnös

Most egy nagyon nagy ugrással következzen az én idei kedvencem, A bűnös Dániából. Ennek a filmnek nemrég külön posztot szenteltem, ez itt elolvasható. Dióhéjban azért szeretem nagyon ezt a filmet, mert tökéletes példája a kis költségvetésű filmek azon csoportjának, amelyekben egyetlen szereplőre van bízva minden, egyetlen helyszínen játszódik és egy pillanatra sem engedi el a nézőt az atmoszféra fogságából – mi pedig élvezzük ezt. Gustav Möller filmjében egy diszpécserközpontban dolgozó rendőrt (a nagyszerű Jakob Cedergren) követünk végig, aki egy elrabolt nő megmentését próbálja telefonon keresztül levezényelni. Van itt krimi, thriller, személyes dráma, lassan kibontakozó háttértörténet és végül egy váratlan és nagyon ütős csavar a film végén. Egyszerűen csúcs.

First Man

Damien Chazelle harmadik nagyjátékfilmje engem az űrrepülés viszonylag kezdeti fázisának élethű és gyomorszorító bemutatása miatt nyűgözött le. A laposföldhívőkkel ellentétben én azért elhiszem, hogy Neil Armstrong 1969-ben tényleg a Holdra lépett, így az ő történetét feldolgozó First Man (Az első ember) is hatott rám. A hangsúly Armstrong (Ryan Gosling) magánéleti drámáján van, és hogy hogyan próbálta az őt ért tragédiát – kislánya elvesztését – feldolgozni a Gemini- majd az Apollo-projektben való részvétel által. Nem kevésbé izgalmas felesége története (őt a karizmatikus Claire Foy alakítja), aki tipikus amerikai háziasszonyként tartotta otthon a gyerekekkel a frontot, mindenben támogatva, de azért ha kellett, hideg zuhany alá dugva férjét. Bevallom, magamat is megleptem azzal, hogy első sorban az űrhajós részek tetszettek, azokat találtam izgalmasnak, valószínűleg azért, mert egy Trabant felszereltségéhez mérhető konzervdobozban kilépni a Föld légköréből szerintem varázslatos és bátor tett volt.

Bohém rapszódia

Nálam nagyjából 12 éves koromban akadt be a Queen-rajongás, ami azóta egy fikarcnyit sem csappant. Bárhol és bármikor meg tudom nézni ’81-es montreali vagy ’86-os budapesti koncertjüket, Freddie Mercury közönségénekeltetős performanszait fejből végigdúdolom, és tudom, hogy Roger Taylor melyik koncerten mikor ciccenti meg véletlenül a cintányérját. Szóval ha valaki, akkor én aztán nagyon vártam a Bohém rapszódiát, és rettentően szurkoltam érte, hogy ne rontsák el. Ehhez mérten persze kellően kritikus szemmel is ültem be novemberben a moziba, de szerencsére nem csalódtam. Ez a film azoknak fog tetszeni, akik elvakultan szeretik a brit rockbandát, és akik el tudnak vonatkoztatni a valós események és kronológia egy elfogadható forgatókönyvért történő feláldozásától. Itt ugyanis erről van szó: a készítők összedobtak egy Queen-hangulatfilmet, hol kiszínezve, hol eltussolva a részleteket, nagyjából minden felelősséget az egyetlen már nem élő tag, Mercury nyakába varrva, de nem baj, mert a film végén felhangzó, jó húsz perces Live Aid és a remek szereposztás (Rami Malek izgalmas és nagyon jó választásnak bizonyult) mindent feledtet. Kötelező és 100%-osan szórakoztató darab azoknak, akik szeretik a zenekart.

Roma

Alfonso Cuarón több filmjét (Anyádat is, Gravitáció, Harry Potter és az azkabani fogoly) láttam már, de őszintén szólva egyik sem nyűgözött le különösebben. Kicsit mindig az az érzésem vele kapcsolatban, hogy ő képviseli a Hollywoodban még elfogadható „művészfilmek” rendezőjének ritka típusát, ennek megfelelően kissé művészieskedő, de valójában nagyon is amerikai ízlésre és kaptafára készülő filmeket rendez. Nos, a Romára mindent lehet mondani, csak éppen ezt nem. Ez az ízig-vérig dél-amerikai film Mexikóváros Roma nevű negyedében játszódik, és egy felső középosztálybeli család illetve házvezetőnőjük kapcsolatát mutatja be. Pontosabban az általuk a maguk szintjén megélt drámák közös kezelését dolgozza fel ez az önéletrajzi ihletésű, monokróm csoda. Merthogy Cuarón gyakorlatilag mindentől elszakad, amit eddig láttunk tőle: hétköznapi embereket látunk a hetvenes évek Mexikójában, akik a saját problémáikkal küzdenek napról napra. És még csak nem is arról van szó, hogy ezek a személyes tragédiák óriásira nőnének, hiszen az élet ugyanúgy megy tovább, nincs idő az eseményekbe való belesüppedésre, és a szereplők ennek megfelelően küzdenek tovább a hétköznapokkal. A lelépő orvos apuka után egyedül maradó családanya és a várandósan magára hagyott cselédlány sorsa a maguk egyszerű nemességében lenyűgözően szépen vannak bemutatva. Ahol a dramaturgia feszültsége miatt fordulatot, tragédiát várnánk, ott semmi ilyesmi nem történik, ahol viszont első látásra semmi nem történik, ott zajlanak a legmélyebb emberi drámák. A történet emelkedettsége mellett az operatőri munka szintén csodálatos, a képek lassú, kimért tempóban haladnak a cselekménnyel együtt, mindig időt hagyva a gyönyörködésre. Emelem kalapom Cuarón előtt, és kívánom, hogy még sok ilyen szépséget készítsen. 

Hidegháború

A lengyel Paweł Pawlikowski a 2013-as Ida után most ismét fekete-fehérben készített filmet, ám ezúttal egy szerelmi se veled, se nélküled kapcsolatot dolgozott fel. Elképzeléseihez sikerült megtalálnia a két tökéletes főszereplőt, akik – a festői és Tarkovszkijt idézően tartalmas képek mellett – a film sava-borsát adják: Joanna Kulig izgalmas arcú, vidéki népdalénekes lányból femme fatale-lá váló karaktere különleges jelenség, a zeneszerző Wiktort alakító Tomasz Kot pedig már a megjelenésével is beférkőzik a néző lelkébe, annyira elhiszünk neki mindent. A rendszerben szenvedő, majd emigránssá váló értelmiségi spleenje minden gesztusát áthatja, sőt, még csak megmozdulnia sem kell, hiszen borostás arca és pajkos-melankolikus tekintete tulajdonképpen mindent kifejez. Kettejük kapcsolata egyfajta Pygmalion-parafrázisként is értelmezhető annyiban, hogy a férfi fedezi fel mind az énekest, mind a szeretőt Zulában, akinek hatása alól azután sohasem tud szabadulni. A történet kezdetén a népdalgyűjtőként is működő Wiktor megbízást kap egy kommunizmus-kompatibilis népművészeti műsor összeállítására. Ennek apropóján találkozik a gyönyörű Zulával, akivel egy berlini fellépés során eldöntik, nyugatra szöknek. Ettől kezdve pedig egy évtizedeket átölelő hidegháború kezdődik kettejük között. Ha nem lehetnek együtt, megőrülnek a másik nélkül, ha viszont együtt vannak, nem sokáig bírják egymás mellett, a kommunista Lengyelország és a szabados Párizs pedig éppolyan élhetetlen számukra, mint valószínűleg a Föld bármely más pontja. A Hidegháború egy szép és szomorú szerelmesfilm, amely minden ízében (képek, zene, színészek, történet) igazi művészet.

Férfiak fecskében

A végére maradt ez a bájos angol vígjáték, amely már önmagában is abszurd alaphelyzetével megalapozta virtuóz humorát, ugyanis egy férfiakból álló szinkronúszó csapatról szól. Mottójuk is sokatmondó: „Ez a klub nem csak a szinkronúszásról szól. Tiltakozás az élet értelmetlensége ellen.” A főszereplő Eric (Rob Brydon) magénéleti krízise szolgáltatja a cselekmény egyik szálát, míg az új hobbi a másikat. A történet követi a klasszikus sportfilmek ívét, így sok meglepetést nem tartogat, ezért leginkább a helyzetkomikumok és a gegek teszik különlegessé a filmet. Ami miatt azonban nekem a legjobban tetszett, az az, hogy meg sem próbál tömegfilm lenni, és szinte végig olyan intellektuális humorral operál, hogy abban az erre fogékony néző csak úgy lubickolhat. Lehet, hogy ez az észrevétel sznob énem simogatásának tűnik, de számomra rendkívül frissítően hatott, hogy ez a film nem nézett hülyének, nem abból indult ki, hogy nézője műveletlen, hanem épp ellenkezőleg: feltételezi az intellektust és műveltséget. Engem is meglepett, hogy egy ilyen típusú vígjátékban éppen ez ragadott meg, de így volt, és őszintén bevallom, nagyszerű élmény volt. Eddig is különleges helye volt az angol filmeknek a szívemben, és a Férfiak fecskében csak megerősítette pozíciójukat.