Egy lakás, egy család, egy véletlen és egy dallamos cím. Mindez elég Hajdu Szabolcsnak (Fehér tenyér, Bibliotheque Pascal, Délibáb), hogy egy emlékezetes minimál-kamaradarabbal lepje meg a magyar filmre jegyet váltó nézők apró és kíváncsi csoportját.
Hírneve jócskán megelőzte magát a filmet, Karlovy Vary és a Jameson CineFest is nagyon szerette Ernelláékat Farkaséknál. Az alkotás erényeiről - főleg készítésének körülményeihez képest - ódákat zengtek, a dicséretbe pedig természetesen némi aktuálpolitikai színezet is vegyült, mivel ez a projekt nem részesült a rendszer (=Andy Vajna) támogatásából, így sikeres „bezzeg-film” válhatott belőle.
A történet szerint Eszter és Farkas otthonába egy késő esti órán betoppannak sógorék, Ernella és Albert, valamint kiskamasz lányuk, Laura. A váratlan látogatás oka triviális: Skóciából hazaérve kocsijuk lerobbant, ezért szállásra van szükségük, míg az autót rendbe teszik. A lényeg a szívesség kérésén van, illetve azon, hogy tényleg szívesség-e a családot befogadni akár ilyen rövid időre is?
Ernelláék és Eszterék viszonya nem felhőtlen, hamar kiderül, hogy a nővérek között súlyos világnézeti és életmódbeli különbségek vannak, igazi tücsök-hangya viszony ez, amelybe szépen csatlakozik a két férj karaktere is: Albert a „semmirekellő”, mulya családfő, míg Farkas a domináns megmondóember, akinek mindig igaza van, és aki idegesítően elmegy a végletekig, csak hogy ezt bizonyítsa.
A film ennek a felállásnak bontja ki számos rétegét, párokba rendezi a szereplőket, és életszerű, banális, mégis az adott helyzetben világrengető és sorsfordító beszélgetésekbe bonyolítja őket. A remek szórakozás mellett alapélményem volt, hogy zavarba jöttem, olyan sokszor éreztem magam tolakodóan közel az intim közeghez. Hajdu Szabolcs tényleg a kanapéjára ültet minket, vagy a konyha sarkába állít, hogy onnan figyelhessük ezt a vallomást. Mert ez a film – nekem legalábbis – felér egy vallomással, ráadásul ritka értékes üzenetet hordozó vallomással. Nem szépíti a dolgokat, de az a mélydepressziós kilátástalanság, ami a hasonló jellegű filmeket jellemezi, teljesen hiányzik belőle. Helyette egy küzdelmes, de a jóra törekvő családi viszonyrendszer bontakozik ki, amelyben a sérelmek és problémák mellett azonos súlyozással van jelen az elköteleződés, a hűség és a szeretet. Nagy szavak ezek így leírva, de a film ezerszer finomabban domborítja ki őket.
A film címe a két legmarkánsabb karakterre utal, vagy legalábbis azokra, akik a házasságot dominálják. Persze lehetne ugyanígy Alberték Eszteréknél – de a film akkor veszítene már címében is megmutatkozó varázsos esztétikájából. A képek, a színek, a lakás (aminek minden porcikájából sugárzik az élet), a színészek (akik többnyire családtagok) mind-mind tökéletesek. Az Ernelláék Farkaséknál végtelenül egyszerű, életszerű és szép alkotás, amelynek minden momentuma megszólítja és átjárja az embert. A magyar filmhez szkeptikusan viszonyulóknak különösen ajánlom ezt a filmet, és azoknak is, akik szerették a Hogyan nevezzelek? és Az öldöklés istene című, hangulatukban ugyan különböző, de szintén egylakásos darabokat.
tízbőltíz
képek forrása: Big Bang Media, Port.hu
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.