Bár nagyon régen írtam bejegyzést, azért még mindig nézek filmeket. Sőt, ebben az évben kifejezetten sokat is – lehetséges, hogy pont a párhuzamosan végzett tanulmányok vagy az extra húzós vizsgaidőszakok miatt. Minden esetre alig vártam az év végét, hogy összeszedhessem, idén milyen filmeket ajánlhatok azoknak a kitartó embereknek, akik néha-néha azért még feltévednek Zoska blogjára. 

Ami csodás volt:

Baby Driver

Edgar Wright ínyenc zenékre komponált etűdje az év egyik legjobb filmje. Frappáns párbeszédek, pörgősen humoros, ugyanakkor kegyetlen alvilág, autósüldözés Dave Brubeck hétnegyedeire, egy csipetnyi Rómeó és Júlia-féle bájjal fűszerezve. Valamint vélhetően Kevin Spacey sokáig utolsó szélesvásznú szereplése.

Testről és lélekről

Enyedi Ildikó egyre több díjat bezsebelő filmjéről csak annyit mondhatok: az ilyen filmekért érdemes moziba járni, és itt kéne, hogy kezdődjön a filmkészítés. Minden momentuma maga a művészet, érzékeny és mesteri alkotás. A szerelmespár szarvasokká változtatása pedig az egyik legszebb filmes metafora, amit valaha láttam. 

Manchester by the Sea

Fájdalmasan szép dráma nagyszerű alakításokkal. A film hangulata és stílusa tökéletes összhangban van a bánatos, de katartikus történettel, amit elmesél.

Paterson

Jim Jarmusch zsenialitásához nem fér kétség, és ezt a Patersonnal biztos, ami biztos, újra bebizonyította. A hétköznapok monoton ismétlődéseit szent rítussá emelő film legnagyobb erénye, hogy olyan profán hősöket és helyzeteket mutat be, amelyek mindnyájunkat megérintenek. Ehhez mondjuk kell egy Adam Driver, aki a csúnyán szép buszsofőr szerepében brillírozik a bő kétórás filmben.

The Big Sick

Általában tartok az életrajzi-ihletésű filmektől, főleg, ha ezek romkomok. De ahogy már a beharangozók is ígérték, ez a film tényleg újraértelmezi az elcsépelt műfajt, és igazán jó (minőségi) szórakozást nyújt. A The Big Sick-en átsüt az író-főszereplő Kumail Nanjiani kissé szarkasztikus humora és finom érzékenysége. Életszerű helyzetek, ütős poénok, szívfacsaró drámák, kiszámíthatatlan történetvezetés. A film számomra legnagyobb erénye, hogy a kulturális különbözőségeket nem használja ma divatos PC-fegyverként, a készítők megállták, hogy politikai üzengetés helyett a hitelességet és személyességet válasszák. És ez teljes mértékben sikerült is nekik.

Ez csak a világ vége

Az első Xavier Dolan-film, amit moziban láttam. És milyen jó, hogy így történt! Louis tizenkét év után hazatér családjához, hogy egy közösen eltöltött nap során elmondhassa nekik, halálos beteg. Azonban családja lényegében nem hagyja őt szóhoz jutni, mindenki keresztként hurcolja saját sérelmeit, természetét, vérmérsékletét, és ezt a napot látják alkalmasnak arra, hogy mindezekkel szembesítsék egymást. A hőség, a folyamatos izzadás, a sorra gyújtott cigaretták füstje olyan fullasztó, hogy szinte már könyörgünk a szereplőknek, menjenek ki a házból, akár csak egy lélegzetvételnyi időre is. Filmművészeti csoda a rendező ezen filmje is, Dolan úgy uralja és tartja saját stílusában a projektjeit, ahogy nagyon kevés rendező. Ráadásul mindehhez olyan nevek társulnak, mint Gaspard Ulliel, Marion Cotillard, Vincent Cassel és Léa Seydoux. Wow.

Lady Macbeth

Az idei év alternatív üdvöskéje ez a film, amelyet leginkább a görög tragédiákhoz lehet hasonlítani. A Nikolai Leskov regénye alapján készült minimalista film egy fiatal nő átváltozását meséli el, amint életkörülményei hatására áldozatból ragadozóvá válik. A nyomasztó, csendes jelenetek mesterien komponáltak, a nehéz ruhák suhogása, az ajtók csukódása olyan vizuális érzékiséget teremtenek, amilyet ritkán látni. Ha valaki bírja a nyomasztó és megrázó filmeket, ugyanakkor szereti a szépet, akkor a Lady Macbeth kötelező.

Ami kellemes volt (igen, mint a lábvíz):

Thor: Ragnarok

Szuperhősfilm extra adag humorral, egyik kedvenc rendezőm, az új-zélandi Taika Waititi interpretációjában. CGI, akciók, néha buta párbeszédek – de a végeredmény vicces és szerethető.

Get Out

Az év egyik legjobb horrorjaként reklámozott film tényleg jó, a maga szokatlanságával és okos szimbólumrendszerével kifejezetten szórakoztató ijesztgetés. Azoknak is ajánlom, akik amúgy sosem néznek horrorfilmet (én sem szoktam), mert ez még abszolút az elviselhető kategóriába tartozik. Világosban és társasággal.

Brazilok

Idén egyik magyar film jobb lett, mint a másik. A Brazilok nem a kiemelkedő kategóriát képviseli, de a maga kedvességével és lelkesedésével mégis kivívta azt, hogy bátran ráaggassam a „jó” jelzőt. A cigánysággal foglalkozni egy filmben manapság könnyen visszaüthet. A Brazilok viszont olyan melegszívűen (emiatt néha kicsit naivan is) áll a kérdéshez, hogy egyszer mindenképp érdemes megnézni. Túl azon, hogy az amatőr roma szereplők mellett mai színpadi színészeink közül olyan nevek vállaltak szerepet benne, mint Fekete Ernő, Epres Attila, Dóra Áron vagy Kaszás Gergely.

Kingsman: Az aranykör

Az első rész nyomába sem ér, de akinek tetszett a Colin Firth – Taron Egerton – Mark Strong háromszög (és kinek ne tetszett volna?), az az új epizódot is élvezni fogja. Gyönyörű akciójelenetek, angol humor, amely jelen esetben az Amerikát veszi célba, és nívós szereposztás.

Rég nem szerelem

Keserűen szép francia film egy félrefutott házasságról, amelynek anyagi okok miatt a felek (Bérénice Bejo és Cédric Kahn fantasztikus párosa) mégsem tudnak véget vetni. És amíg nem tesznek pontot kapcsolatuk végére, mindegyikükben ott pislákol a helyrehozás reménye.

Huszadik századi nők

Egy nagyon női film Annette Bening, Greta Gerwig és Elle Fanning főszereplésével. Mást nem is igazán lehet mondani róla, de minden kedves nőnek ajánlatos egyszer megnézni.

Ami csalódás volt:

Csábítás

Sofia Coppolától valamiért többet vártam, és a „sebesült Colin Farrell bekerül egy lányiskolába”-felállás olyan ütősnek ígérkezett, hogy hozzá képest a végeredmény borzasztó nagy csalódás volt. Elle Fanning a szokásosnál is idegesítőbb volt a saját nőiségét éppen felfedezgető, ártatlan csábító szerepében, Nicole Kidman pedig csak simán hozta azt a mimikátlan jégkirálynőt, aminek megformálásáért neve – számomra érthetetlen módon – már évtizedek óta ott szerepel az A-listás színésznőké között.

Budapest Noir

A film legnagyobb erőssége Tenki Réka női főszereplővé tétele volt, és sajnos ezt leszámítva semmi sem jött össze. A szexi reklámhangon búgó Kolovratnik Krisztián karakterre jó, de színészként szörnyű ötletnek bizonyult, és a forgatókönyv is csak kullog a filmet megelőző várakozások mögött. Kár érte, sokkal többet ki lehetett volna hozni a dologból.

Wind River

Skandináv krimiket idéző rezervátumos, indiánlánygyilkosos, vacogó Elizabeth Olsen-es, mogorva Jeremy Renner-es nyomozósdi valahol Utahban. Ennek a filmnek is nagyobb volt a füstje, mint a lángja, és valójában nem különlegesebb bármelyik középszerű észak-európai jeges és hófödte kegyetlenkedésnél.

Silence

Jajj. Ez a film nagyon hosszú, és hiába Adam Driver meg Liam Neeson, a kereszténységükért meghurcolt japánok és az őket vezető jezsuita misszionáriusok történetére nagyon igaz, hogy a kevesebb több lett volna. Játékidőben mindenképp. Egyébként szépen elkészített film ígéretes üzenettel, és Hollywood ellenére egy inkább pozitív egyház-képpel.

A vörös teknős

Ez az a film, amiről nem értem, miért áradoztak olyan sokan. Értem, hogy animációs film és nagyon megható, meg hogy az életről szól, de nekem nem tűnt különlegesnek. Inkább éreztem unalmasnak, pedig nyitott voltam rá.

Viktória és Abdul

Az angol királynőkről és királyokról szóló filmek és sorozatok reneszánszukat élik. A monarchia bemutatása nagyon hálás feladat, mindenkit érdekel, hogy mi zajlik ott, ahová nem láthatunk be, ugyanakkor a fikció veszélye sem fenyeget, hiszen mégis csak történelmi tények és bizonyítékok garmadája köti meg a filmkészítők kezeit. Nos, a Viktória és Abdulban nyilvánvalóan semmi sem szabott határt az írók fantáziájának, és Judi Dench ide vagy oda, egy következetlen és valószerűtlen giccstömeg lett a végeredmény. #refugeeswelcome jeligére eladták ezt a filmet, sajnos ez a helyzet.