Nem tudom, mennyire jó ötlet ezzel a mondattal nyitni egy filmajánlót, de be kell vallanom, hogy az Amerikai szépség az egyik kedvenc filmem. Összeszedett, hajszálpontos kórkép az egymást őrületbe kergető társadalom tagjairól. De ez csupán egyetlen aspektusa ennek a komplex, sokrétű drámának, mely öt Oscart hozott Sam Mendesnek és csapatának - e kivételes esetben valóban a minőséget jutalmazva.

A film egy átlagos amerikai kertváros középosztálybeli családjának életét (vegetálását?) mutatja be. Anya, apa, kamasz lány, különc szomszédok, csábító kollégák. És az áldozat: Lester Burnham (Kevin Spacey). Ő saját maga semmilyenségének áldozata. Ő az, aki elveszít valamit, hozzászokik annak hiányához, felismeri a hiányt, majd ismét igénnyé formálja ennek a valaminek a birtoklását.

Körülbelül ezzel fel is vázoltuk a főszereplő életét, vagy legalábbis annak főbb pontjait. Mindennél beszédesebb nyitómonológja (amelyben a film simán 'spoilerezi' önmagát):

„A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. Alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok.”

Az irritálóan mézes-mázos, csupa szirup Mrs. Burnham (Anette Bening) retteg a sikertelenségtől, lánya, Jane (Thora Birch) pedig maga a megtestesült önbizalomhiány. Míg a szomszédban élő kamerás fiú (Wes Bentley) enyhén autistának tetteti magát, így fedezve dílerkedését, addig a náci porcelánt elzárt vitrinben őrző apja feltűnő homofóbiájával kompenzálja valódi, mélyen titkolt szexuális irányultságát. Vagyis mindenki hazugságban él, mindenki valamit titkol. A tökéletesnek tűnő felszín alatt félelmetes görcsök és indulatok bújnak meg. De ahogy a cselekmény halad, úgy kezdenek ezek az álcák egyre elviselhetetlenebbek lenni, a hamis világ nem bírja el a kényszerű valóság súlyát, és az „amerikai szépség” szép lassan leépülve rémálommá válik.

A legdermesztőbb az egészben azzal szembesülni, hogy a változást generáló „lúzer” főszereplő az egyetlen, aki csupán gondolataiban esik bűnbe, ő az egyetlen, aki gyakorlatilag semmi rosszat nem tesz. Igaz, beleszeret lánya osztálytársába, ám ezt inkább kapuzárási pániknak lehetne titulálni, semmint igazi szerelemnek. De éppen ezek az új, számára eddig ismeretlen vágyak ébresztik rá, hogy létezése a világban eleddig teljességgel haszontalan volt. A megfelelni vágyás egy új, magasabb szintjére lép, és elkezd élni. Felvállalja új céljait, küzd értük, felmond a munkahelyén, gyúrni kezd, néha elszív egy spanglit, új autót vásárol. Míg környezetében mindenki őt hibáztatva érzi magát áldozatnak, ő ebben a folyamatban teljesedik ki, és végül talán éppen emiatt kell neki a valódi áldozattá válnia.

A bűnös-ártatlan szerepeken kívül (amelyekre vizuális szinten a folyton jelenlévő vörös rózsák utalnak) nagy jelentősége van a történetben a tévedéseknek, félreismeréseknek is. Az egymás életébe csupán egy homályos ablakon át beleső szomszédok, amit csak lehet, félreértenek. Ahelyett, hogy ép, rendezett emberi kapcsolatokra törekednének, és a felmerülő kérdéseket megbeszélnék, csak találgatnak – természetesen tévesen.

A történeten Kevin Spacey  Lester Burnham-je narrál végig minket. Ez már önmagában nagyon jó pont, mivel Spacey a puszta hangjával is képes színészkedni. Az a szarkasztikus, cinikus esszencia, ami karakteréből árad, egyszerűen megismételhetetlen. Ösztönös könnyedséggel vegyes kifinomult technikával avanzsál a szürke, leharcolt, mindenből kiábrándult családapából az életet tudatosan élvező, célokat kitűző férfivá, ahogy ezt a film egyik legjobb jelenetében is láthatjuk:

A színészgárda helytáll Spacey mögött (azért írom, hogy mögötte, mert ezt a filmet ő viszi el), mindenki épp annyira hétköznapi, amennyire kell, és annyira különleges, amennyire azt a koncepció megköveteli. Az Amerikai szépség egy tabudöngető remekmű, kép, hang, történet és párbeszéd harmonikus egysége. Ajánlom mindenkinek, aki nem riad vissza egy sziporkázó, ám kegyetlen szembesítéstől, és akinek van ideje a filmet még néhányszor újranézni.

tízbőltíz