Régi adósságomat rovom le, amikor most az Eszeveszett mesékről írok. A 2014-es év egyik legjobb filmjéről van ugyanis szó, ami ráadásul Dél-Amerikából érkezett az argentin rendező, Damián Szifrón jóvoltából. Ebből a régióból pedig viszonylag kevés film jut el hozzánk, és bár a filmben Pedro Almodóvar producerkedése révén Spanyolország – és így Európa – is képviselteti magát, az Eszeveszett meséken nagyon érződik az autentikus latin fűszerezés.

A hat kisfilmből álló szkeccsfilm hat olyan történetet mesél el, amelynek szereplői egy-egy drámai, de azért még viszonylag hétköznapi konfliktushelyzetben elvesztik a kontrollt, és emberi mivoltukból kivetkőzve a lehető legmeghökkentőbb és legszélsőségesebb lépésekre szánják el magukat.

Az én kedvencem rögtön az első történet, az eleje főcímet megelőző hat perces jelenet: a reptéren vagyunk, majd az egyik járaton felszállás után rövid úton kiderül, hogy mindenki egy bizonyos Gabriel Pasternak révén ül a gépen. Ráadásul mindegyikük egyszer megbántotta őt valamivel. A végkifejlet ebből már sejthető, és az abszurd szituáció megelőlegezi a hátralévő „mesék” hangulatát is. A repülős sztori után kapunk még egy klasszikusnak mondható pincérnős bosszúállást, egy autós konfliktust (talán ez fajul el leginkább), majd a legéletszerűbb alaphelyzet következik a rossz helyen parkoló, válófélben lévő családapa történetével.

Ezt követi a gazdag és befolyásos apuka, aki a fia által okozott autóbalesetet próbálja eltussolni, de egy idő után nála is elpattan az a „valami”, és a végére marad a filmtörténelem egyik legbrutálisabb esküvője a féltékenységtől bekattanó menyasszonnyal, üvöltözéssel, megcsalással, szexszel és vérrel.

Egy ideje újra meg újra felbukkannak rövidebb jelenetekből építkező filmek, de nem mindegyiknek sikerül az, ami az Eszeveszett meséknek igen. Itt, bár semmi narratív összefüggés nincsen az elbeszélések között, sőt, elsötétített másodpercek választják el őket egymástól, a tematika mégis szoros egységbe foglalja a hat mesét. A meghökkentően hétköznapi, de végletekig feszített helyzetekből kialakuló groteszk történések és emberi cselekedetek mindegyikben emlékezetesek maradnak. A határhelyzetben elgurult gyógyszer tipikus esetének merész ábrázolásait látjuk.

A legfélelmetesebb az egészben az, hogy már valószínűleg mindenki volt hasonló helyzetben, mint a történetek szereplői. Hiszen ki ne villogott volna már le egy szemétkedő sofőrt az úton, vagy ki nem verte ki a balhét egy igazságtalannak vélt parkolási bírság miatt? A bizarr helyzetek és a még bizarrabb emberi reakciók ugyanakkor – ha lehet így fogalmazni – nagyon latinosak. Minden sztereotípia, ami a dél-amerikai vérmérsékletről eszünkbe jut, eltörpül a látottak mellett. Itt tényleg előjön Az Állat az emberekből, és meg merik lépni azt, amit mi a legvadabb fantáziánkban (vagy még ott sem) tennénk meg. Talán azért kéjes öröm ennek a filmnek minden egyes perce, mert minden meghökkentősége ellenére azt érezzük, végre valaki helyettünk cselekszik, végre valaki ki meri élni azokat az indulatait, amik bennünk is megvannak, és amik egyre csak gyűlnek.

A rendezés hibátlan, a szereplők egytől egyik tökéletesek, az arányok rendben vannak, a zenét pedig annak a Gustavo Santaolallának köszönhetjük, aki egyébként rendszeres alkotótársa Alejandro González Iñárritunak (Korcs szerelmek, Birdman).

Az Eszeveszett mesék összességében egy elejétől a végéig roppant szórakoztató, meghökkentő, fekete humorral átitatott, ezzel együtt elgondolkodtató komédia. Mindenkinek ajánlom, aki nem riad vissza egy kis polgárpukkasztástól, és aki el meri engedni magát annyira, hogy élvezze a szó szerint eszüket vesztő argentinok szürreálissá váló kalandjait. 

tízbőltíz