Jim Jarmusch napjaink egyik legizgalmasabb rendezője (Éjszaka a Földön; Halott ember) aki, ha valamivel előrukkol – ami szerencsére elég gyakran megesik –, neve garancia a minőségi szórakozásra és a közepesen elvont, gondolatgazdag filmekre.

A „legeurópaibb amerikai rendező” 2001-es filmjét, a Kávé és cigarettát fekete-fehérben készítette, ami remek lehetőség a színészi alakítások és az operatőri munka előtérbe helyezésére, ez a színvilág ugyanakkor a címben foglalt élvezeti cikkek kombinációjára is utalhat.

Konkrét, lineárisan haladó cselekménysorra ne számítsunk, lévén a Kávé és cigaretta egy szkeccsfilm. Több (pontosan tizenegy) önálló epizódból épül fel, melyek ez esetben nem függnek össze, de a film végére kapcsolatba lépnek egymással, és kerek egészet alkotnak. A jelenetek mindegyike egy-egy kávézóban játszódik, jellemzően elhanyagolt, koszos, füstös bárokban. A színészek önmagukat alakítják, így szerepel többek között Roberto Benigni, Cate Blanchett, Alfred Molina és Bill Murray, de néhány ismert zenész is helyet kapott, mint az akkor még házaspár Meg és Jack White (együttesük neve The White Stripes volt, ez érdekes, vélhetően tudatos összefüggés a film képi világával), RZA, vagy Iggy Pop. Az igényesen összeválogatott, hangulatot aláfestő zenék szintén hozzátesznek az élményhez.

Minden jelenet egy két, legfeljebb három személyes „mini-kamaradarab”. A szereplők a semmiről beszélgetnek, zavarukban sokszor a legsablonosabb témákkal rukkolnak elő, mégis, végül mindegyik gondolatmenet az emberi kapcsolatok legalapvetőbb kérdéseihez jut el. A legnagyobb hangsúlyt a rokoni viszonyok kapják (ikertestvérek, unokatestvérek, nagyapa-unoka), illetve a régi barátságok. A film legütősebb, egyben legemészthetőbb epizódja Alfred Molina találkozása Steve Coogannel, a még nála is felkapottabb színésszel, akiről kiderül, hogy az unokatestvére. Molina csupán ezt a tényt akarja lelkesen közölni rokon-kollégájával, ám a kávézásból végül kínos szerepcsere bontakozik ki, mely során hajszálpontos jellemrajzot kapunk mindkettőjükről. Talán ez a film legnagyobb erőssége, hogy a néhány perces párbeszédek alatt tökéletesen kiforrott karaktereket képes ábrázolni, és megtekintése után is még tovább formálódnak a bemutatott szereplők.

A trailer helyett pedig álljon itt Iggy Pop és Tom Waits híres jelenete, a két cigarettáról lemondani nem tudó idegen találkozása:

 Jarmusch filmje igazi csemege, történetnélkülisége ellenére teljes mértékben leköti a figyelmet, nevettet és gondolkodtat, néhol talán tükröt is tart. Utólag érdemes egy-egy jelenetet újranézni, mert idővel átalakul az első benyomás, és az újbóli megtekintés újabb rétegeit bontja ki a filmnek.

tízbőltíz