Nagyon régóta vágytam egy olyan filmre, ami annyira magával ragad és enged elmerülni a világában, mint az American Honey. Az utóbbi idők sorozatai mintha visszanyesték volna a türelmemet, így egyre ritkábban ülök neki egész estés filmeknek, vagy ha mégis rászánom magam, általában csalódás és filmnézés közbeni pótcselekvések sora lesz a vége. Ugyanakkor Andrea Arnold neve garancia a minőségi filmre, és a kritikák alapján is izgatottan indítottam el végre a régóta tervezett American Honey-t, amit a 2016-17-es díjszezonban számos fesztiválon tüntettek ki – így például Cannes-ban is megkapta a zsűri nagydíját.

A gigászi játékidő (163 perc) tudatában mindenféle rágcsálnivalót odakészítettem magamnak, de a majdnem három óra lényegében anélkül repült el, hogy hozzájuk nyúltam volna, annyira magával ragadott az élmény. A rendező korábbi filmjei közül eddig csak az Akváriumot láttam, ami minden nyomorúságával együtt az egyik legszebb film, ami valaha készült. Az American Honey hasonlóan kilátástalan közegből választja ki főhősét, a tizennyolc éves Start, aki egy lepukkant háztartásban neveli valaki másnak a gyerekeit, és ideje nagy részét guberálással tölti. Nem csoda hát, hogy kilátástalan élethelyzetét az első adandó alkalommal feladja, amikor egy nap a szupermarketben találkozik a fiatal ügynökökből álló csapattal, akik alternatívát kínálnak neki. Az állandóan úton lévő, huszonévesekből álló társaság magazinelőfizetéseket próbál eladni amerikai városok gazdag kertvárosaiban, hogy aztán az így megkeresett pénzből esténként jól szétcsapják magukat, hosszú távon pedig kitörhessenek a főhőséhez hasonló életükből.

Star egyik gyökértelen helyzetből menekül egy másik ugyanilyenbe, hiszen abban kiutat lát. A kommunaként működő közösség a maguk furcsa szokásaival, morális nihiljével és alacsony életszínvonalával először a sorsközösség, a munka, barátok, család illúzióit villantják meg a lány előtt, azonban ő talpraesett és karakán természete miatt nem tud könnyedén beilleszkedni, és éppúgy kívülállóként kell boldogulnia, mint eddig. Természetes, hogy rögtön felkelti a társaság legizgalmasabb fiú tagjának érdeklődését, és a Shia LaBeouf által alakított Jake-kel szerelmi viszonyba bonyolódik. Ezt az őket futtató bandavezér, Krystal (Riley Keough) nem nézi jó szemmel, féltékenysége megnehezíti Star egyébként sem könnyű életét és a beilleszkedés folyamatát.

Annak ellenére, hogy Star tudatosnak tűnik, és döntéseit, tetteit teljes mértékben uralja, mégis a kiszolgáltatottság és sodródás az, ami igazán megrázó az ő történetében. Egy bizonyos pontig uralkodhat a szabadsága, az érzései felett, de bármerre is próbál kitörni a keretek közül, azoktól kijjebb ugyanúgy rajta kívül álló tényezők korlátozzák kibontakozását. Az ő sorsa – pontosabban sorsának az a szelete, amit a filmben látunk – közhellyel élve egy vadló betöréséhez hasonlít. Csakhogy paradox módon, ahogy Star világa kinyílik, ahogy megtapasztalja a szabadságnak ezt a fokát, úgy kell megbirkóznia ennek a típusú szabadságnak a korlátozottságával és végességével.

A rendező elképesztően magabiztos koncepciója nyilvánul meg abban, ahogy Star egyre meredekebb helyzetekbe kerül, amelyek egytől-egyig elfajulhatnának – Arnold mégis érzi azt a pontot, ahol meg kell torpanni, hogy a feszültség a film legvégéig csak fokozódjon. A főszereplőt sokan emlegették az év felfedezettjeként, és Sasha Lane tényleg a legjobb választás volt Star szerepére: egyszerre vagány, külvárosi csaj és intelligens, érzékeny fiatal nő. Shia LeBeouf élete szerepét kapta meg Arnoldnak köszönhetően, és kétlem, hogy túl sok extrát kellett volna hozzáadnia az általa játszott karakterhez. Eleve a megfoghatatlan, sármos férfi szúrja ki a kallódó és kíváncsi Start, hogy a társaságba csábítsa, így mentorként vezeti be őt a „hogyan adjunk el bármit bárkinek?” tudományába. Törvényszerű, hogy Star beleszeressen az egyszerre hétköznapian semmirekellő és elérhetetlen fiúba, aki hol viszonozza gesztusait, hol elutasítja őt.

A filmet nézve szinte érezni a furgonban terjengő száraz alkohol- és fűszagot, a bőrünkön pedig a forró kansasi menetszelet. A zenék hátborzongatóan jól lettek összeválogatva, a rendezőnek még arra is volt gondja, hogy bizonyos számok vissza-visszatérjenek, így a kocsiban ülők pont úgy reagálhatnak ezekre, ahogyan azt bármelyik fiatalokból álló társaság tenné, ha utazás közben megszólalna kedvenc slágerük. Az amerikai álom és az ezzel szemben álló kietlen valóság közötti különbségeket fájdalmasan átélhető módon fejezi ki Bruce Springsteen romantikus „Dream Baby Dream”-je, míg a függetlenség, az illékony örömök és a gettó-életérzés tökéletes aláfestői a különböző kortárs rapszámok.

A hangulat ábrázolása részletekbe menően kidolgozott, és a film épít a pillanatnyi benyomások teremtette érzésekre is. Ez az egyensúly áthatja az egész alkotást, a jelenetek hossza, az ide-oda csapódás, kallódás, a társadalom keretein kívül létező, így maguknak tradíciókat teremtő, számkivetett fiatalok élete egyszerre vonzó és visszataszító. Talán erősebb bennünk az ítélet, én például inkább sajnáltam ezeket a sorsokat, de a filmnek bizonyos pontjain azt is sikerült elérnie, hogy vágyódjak az ilyen típusú társadalmon kívüliség után. Az American Honey teljes mértékben egy generációs film, el tudom képzelni, hogy a fiatal nézők jobban lelkesedjenek érte, mint az idősebb generáció (akik mondjuk pont emiatt sokat megérthetnek az ún. "mai fiatalokról"). Mindez azért is érdekes, mert nem egy tengerentúli, hipszter függetlenfilmes debütáló alkotásáról van szó, hanem egy ötvenhat éves brit rendezőnő érett mesterművéről. Így ezt a filmet mindenkinek nagyon-nagyon ajánlom, aki szereti a vizuálisan finomra hangolt, stílusos roadmovie-kat, és aki nem zárkózik el egy tőlünk viszonylag távol álló világ távolinak tűnő problémájával/jelenségével foglalkozó film megtekintésétől.

tízbőltíz