A skandináv film túl van első virágkorán. A Lars von Trier és Thomas Vinterberg nevével fémjelzett dogma-kultusznak sikerült kirántani a filmművészetet a hollywoodi mocsárból, képes volt valami egészen újat mutatni az amerikai tucatfilmeken nevelkedett, megcsömörlött nézőknek. A kilencvenes évek vége és a kétezres évek eleje tobzódott a jobbnál jobb, főleg dán készítésű filmekben (Születésnap, 1998.; Olasz nyelv kezdőknek, 2000.; Hogy szeretsz?, 2002.). Ám idővel elvesztette frissességét ez a mainstreammel alapvető elveiben szembemenő irányzat, így az „alapítóatyák” lassan visszatértek a manipulációk világába, és újra elkezdték alkalmazni a zenei aláfestést, a jeleneten belüli vágást és a kameraállványt.

Szerencsére azonban ez a visszaállás nem jelentett minőségromlást. Sőt. Tágabb közönség számára tették emészthetővé az igényes, különleges atmoszférájú alkotásokat (Zöld hentesek, 2003.; Ádám almái, 2005.; Esküvő után, 2006.; Egy jobb világ, 2010.). Fiatal rendezők kaptak teret, köztük a nagyszerű Anders Thomas Jensen és Susanne Bier. És olyan színészek váltak ezáltal világszerte ismertté, mint Ulrich Thomsen, Paprika Steen vagy Mads Mikkelsen.

Thomas Vinterberg filmje, a tavaly Cannes-ban díjnyertes Jagten (A vadászat) egy minden ízében skandináv mű. Olyan világban játszódik, ahol a közösségek sokkal zártabbak, sokkal ősibb létformában élnek, mint amihez mi szokva vagyunk. Ugyanakkor ez a bensőséges, idilli környezet az a hely is egyben, ahol senki nem mondhat ki semmit, ahol egy ötéves kislány dacos szavai egy egész kisvárost felforgathatnak. A főszerepet Mads Mikkelsen kapta (legjobb férfi alakítás, Cannes, 2012.), akiről bátran merem állítani, hogy generációja legjobb színésze, elképesztően sokoldalú, és bármit (tényleg bármit!) képes eljátszani. Kifürkészhetetlen, intellektuális, ugyanakkor mérhetetlenül titokzatos és vad arcának minden rezdülése a legmélyebb érzelmeket jeleníti meg, simán uralja a vásznat. Épp úgy bedőlünk neki, amikor történelmi hőst alakít, mint amikor vidéki lelkészt vagy megcsalt szeretőt.

A vadászatban munkanélküli tanárként, éppen óvóbácsi szerepét betöltve látjuk. Az alaphelyzet itt is, mint a dán filmeknél általában, nagyon egyszerű. Az öt év körüli Klara félreérti az óvodában nevelőjeként dolgozó Lucas figyelmességét, és a maga gyermeki módján beleszeret a férfiba. Ám amikor az kedvesen, de egyértelműen visszautasítja őt, a sértett kislány elejt egy ártatlan (?) megjegyzést az óvónő előtt, miszerint Lucas molesztálta őt. Innentől kezd szürreális rémálommá válni az események sora. Az óvónő először maga próbálja kezelni a helyzetet, pszichológust hív, majd mikor megbizonyosodik róla, hogy a kislány igazat mondott, elmondja a szülőknek, mi történt. Nyílt titokká válik, hogy Lucas mit művelt az óvodában, a közösség agresszívan összezár az állítólagos pedofillal szemben. Lucas az egyetlen, aki nem tud semmit, aki nem ért semmit. Mert neki, a gyerek jogaira hivatkozva senki nem ad felvilágosítást. Igen, a feje tetejére állt, agyonjogvédett világ itt tart, hogy egy ovis egyetlen mondata elegendő vád egy amúgy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő ember kiiktatásához. Úgy, hogy pont őt senki sem kérdezi. Ráadásul Klara apja Lucas legjobb barátja.

Lassan mindenki a férfi ellen fordul, munkáját és új szerelmét elveszíti, összeverik, éjjelente zaklatják, kutyáját brutálisan megölik. Csak a szülei válása után éppen hozzá költöző kamasz fia, és egy régi barátja van mellette, csak ők hisznek ártatlanságában. A film egyik legmegindítóbb jelenete, amikor Lucas fia az apját ért igazságtalanságok felett érzett tehetetlen dühében egyedül állít be a kislány családjához és számon kéri őket. Szintén lenyűgöző epizód a tudatosan a film csúcspontjának szánt karácsonyi mise, ahol Mikkelsen a totális kitaszítottként jelenik meg, és ahol puszta arcjátékával okoz torokszorító perceket.

A különböző felek és álláspontok mögött húzódó lélektant is boncolgatja a rendező. Néhol sajnos megbicsaklik a cselekmény hihetősége, például amikor Klara bevallja, hogy az egészet csak ő találta ki, akkor édesanyja első reakciója egészen megdöbbentő módon az, hogy biztos a sokk miatt tagadja le és próbál felejteni. Ez azért a legszeretőbb anya részéről is kissé felelőtlen hozzáállás, lévén szó a család régi barátjáról és annak becsületéről.

A film a közösség egyetlen szikrától belobbanó, gyűlölet vezette hajtóvadászatát mutatja be egy ember ellen. A címen túl a vadászat eseménye egyébként is központi szerepet kap a történetben, Lucas jelenetei az elejtett vadakkal nagyon megrázóak (v.ö. Halott ember). Nem szeretnék spoilerrel támadni, de mindenkinek felhívom a figyelmét a film befejezésére, ami egyszerűen tökéletes, és ami alapjaiban semmisíti meg a megnyugtató végkifejlet keltette jóérzést. Minden képkocka hátborzongatóan életszagú, végig azt érezzük, hogy ez velünk, vagy bárkivel a környezetünkben megtörténhetne. Vinterberg fájóan közel hozza azt a feszültséget és tehetetlenséget, amit ez az érzékeny helyzet alakít ki. Ez a végtelenül természetesen, már-már spontán játszó színészeknek köszönhető, akik minden túlzás és mesterkéltség nélkül tudnak mulatni, sírni, gyűlölni és megbocsátani. Nem ajánlom ebéd utáni kikapcsolódáshoz, ez annál jóval fajsúlyosabb, megrázóbb alkotás. Viszont garantáltan gondolatébresztő, és a konkrét történeten túl aktuális társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet.

Érdemes ezt a tíz perces interjút is megnézni utána, számomra több nyitva hagyott, vagy nem tiszta kérdést is megválaszolt (például miért nem áll ki sokkal határozottabban a saját igazáért Lucas?), illetve kitágítja a film értelmezési felületét.

tízbőltíz