Alexandre de La Patelliére és Matthieu Delaporte 2012-es vígjátéka az egyik legjobb, legszellemesebb film, amit valaha láttam. Igazi intellektuális kihívás, és nem a történet fordulatai, vagy Christopher Nolan-es logikai útvesztői miatt.

A maga egyszerűségében is zseniális alaphelyzet szerint a családi-baráti vacsorára érkező Vincent közli, hogy születendő gyermekének az Adolf (pontosabban Adolphe) nevet fogja adni. Ezzel kiüti a biztosítékot, és olyan veszekedést szít, hogy az este szép lassan átfordul egy hatalmas szembesítő alkalommá. Mindenki felsorolja az évek során felgyűlt sérelmeit, bevontatják az „igazság nehézágyúit” a „társadalom törékeny szerkezetébe”.

Az egy lakásban játszódó, színpadias film szereplői a francia felső-középosztály tagjai, csupa művelt emberek: Pierre (Charles Berling) a Sorbonne-on tanít irodalmat, felesége, Babou (Valérie Benguigui) középiskolai tanár. Az ő testvére az első gyermekét váró, jól menő ingatlanügynök, Vincent (Patrick Bruel), a társaság negyedik tagja pedig a harsonaművész Claude (Guillaume de Tonquedec). A vacsora vége felé még a várandós Anna (Judith El Zein) is beesik, csak hogy teljes legyen az „idill”.

A párbeszédek élvezetesek, frappánsak, sziporkázóak, a férfiak néha összenevetnek egy-egy gyerekes viccen, mire a sokáig egyedüli nő, Babou látványosan kiakad. Számos történelmi és irodalmi utalás hangzik el, szinte csak mellesleg, és éppen ezek miatt érezhetjük otthonosan magunkat a film által vázolt miliőben.

A kissé bunkó, ám ellenállhatatlan, hatalmas szívű és mindig jó kedélyű Vincent gyilkos humora uralja a történetet, nincs olyan helyzet, melyet ne tudna feloldani egy-egy jól irányzott, ironikus megjegyzéssel.

Érvelései okosak és fifikásak, például amikor az Adolphe név vállalhatóságáról vitatkoznak, lemossa baloldali beállítottságú sógorát. Hitlerről beszélve így nyilatkozik: „Ha a neve Michel vagy Pepito, ugyanilyen gonosz lett volna, csak most azt mondanák: „Heil Pepito!” - és én nyugodt lehetnék.”

A film ötlete, és különösen a megvalósítása nagyon igényes. Bátran lehet réteg-filmnek nevezni, azt hiszem, célzott közönségnek készítették el ezt a másfél órás vígjátékot. Végre nem kell bugyuta, vagy erőltetett humormorzsákat is elfogyasztani ahhoz, hogy néhány valóban ütős poént kiélvezzünk. Itt minden a helyén van, minden vicc színvonalas, a közeg befogadhatóvá teszi a néhány talán emelkedettebb, vagy kényesebb témájú eszmefuttatást is (amilyen például a Hitler megítéléséből, vagy inkább misztifikációjából fakadó politikai ellentét: „Adolphe phe-vel nem tehet arról, amit Adolf tett f-fel!”)

Az emberi kapcsolatokról is nagyon sokat mesél el a Hogyan nevezzelek?. A szereplők mindig más ellen kelnek ki, így mindenki vitázik mindenkivel, nincs „egy főellenség” a beszélgetések során. Viszont minden konfrontációt megalapoz az Adolf-kérdés. Amiben az a legzseniálisabb, hogy maga az elnevezés még csak meg sem történt, egy ötletről van szó, és ez vált ki durva indulatokat. A drámai tetőpont Claude sajátos coming out-ja, ami egyáltalán nem úgy sül el, ahogy azt a többiek várták. Itt eszembe jutott Alfonso Cuarón 2001-es filmjének címadó mondata: „Y tu mamá también”, majd meglátjátok, miért…

Összességében ez egy tökéletes film, tökéletes szereplőkkel és egy nagyon erős történettel. A színészek egytől egyik kiváló karakterek, Vincent viccei, Pierre komoly, ugyanakkor néha szűklátókörű elvei, Babou eleinte békítő, majd egyre inkább harcias hozzáállása és Claude rendíthetetlen nyugalma mind típusokat testesítenek meg, így mindenki fog találni hozzá különösen közel álló figurát. A zenék és a díszlet is találó, igazi értelmiségi lakás ad otthont a cselekménynek. Ajánlom azoknak, akik szeretik a könnyfakasztó humorú, de emellett elgondolkodtató filmeket, és akiknek tetszett az egyébként ennek nyomába sem érő, ám szintén jó Apró, kis hazugságok.

tízbőltíz