Ezúttal elsősorban az angol humor kedvelőinek címzett ajánló következik. A Monty Python - Fekete vipera – Mr. Bean láncra felfűzhető, de ezektől eltérő stílusú „A bit of Fry & Laurie” igazi csemege a műfaj rajongóinak.

„Ne ess kétségbe: az egyik lator üdvözült. Ne reménykedj: az egyik lator elkárhozott.” Szent Ágoston

A Kálvária (2014) talán az új évezred egyik legszebb drámája. Gyönyörűen fotózott kompozíciókkal és szép zenével aláfestett himnusz az emberi természetről, egy jó emberről és az ő végzetéről. John Michael McDonagh modern passiótörténetet vitt vászonra az ír filmek sajátos, keserédes spleenjével. A guardistához (2011) hasonlóan itt is íróként és rendezőként felelt a darabért, és megint nagyszerű alkotást hozott létre.

Az idei, 2015-ös Cannes-i filmfesztivál legnagyobb felfedezése – bármily unortodox is ez a kijelentés - számomra nem Nemes Jeles László volt a Saul fiával. Persze, örültem a magyar sikernek, de egy másik, az említett direktornál tizenkét évvel fiatalabb rendező volt az igazi meglepetés. Xavier Dolanra akkor figyeltem fel, amikor a zsűri tagjai között megláttam egy feltűnően fiatal fiút. Utánanéztem, kicsoda is ő, hogy huszonhat évesen bírálhatja a kortárs film legjobbjait. 

Ruben Östlund jól komponált társadalomkritikája az elmúlt év egyik legnépszerűbb európai filmje volt, mely témáját tekintve első sorban a jólétben sorvadó skandináv országok lakóit érinti, de különböző szinteken bárki megtalálhatja a rá vonatkozó bekezdéseket.

Sosem gondoltam volna, hogy egy bő tíz perces jazzkoncert-jelenet olyan feszültté tud tenni, hogy ökölbe szorított kézzel és lélegzetvisszafojtva várjam a feloldást jelentő csendet, tapsot, végefőcímet – vagy bármit, ami kizökkent az "idegállapotból".

Egyik kedvenc rendezőm, a mexikói Alejandro González Iñarritu négy év rákészülés után végre új filmmel szórakoztatja az igényes moziba járókat. A Korcs szerelmek (2000), a 21 gramm (2003), a Babel (2006) és a Biutiful (2010) nagyjátékfilmek után, eddigi műveitől merőben eltérő stílusú és szerkezetű filmet írt és rendezett. Míg korábban éppen a több szálon futó, egymásba torkolló történetfolyamok voltak jellemzők rá, most a másik véglet felé közelít "vágatlan" alkotásával.

„És alászálltak vala a Földre, hogy megerősítsék soraikat” – ezzel az ál-bibliai idézettel kezdődik Alex van Warmerdam itthon idén bemutatott filmje, a Borgman (2013). Már az ígéretes előzetes is felkeltette figyelmemet, de valamiért tartottam a sötét tónusú, durva fekete humorral tálalt szatírától.

Gondolom, nem egyedüliként fogadtam meg annak idején, hogy minden populáris vámpír-borzalmat nagy ívben elkerülök. Ám mikor megtudtam, hogy Jim Jarmusch legújabb filmjét az elmúlt években oly felkapottá vált vérszívó tematikába ágyazta be, máris kiskapukat kezdtem keresni magamnak tett ígéretem szigorú korlátain.

Alexandre de La Patelliére és Matthieu Delaporte 2012-es vígjátéka az egyik legjobb, legszellemesebb film, amit valaha láttam. Igazi intellektuális kihívás, és nem a történet fordulatai, vagy Christopher Nolan-es logikai útvesztői miatt.

Sidney Lumet (Tizenkét dühös ember, 1957; Serpico, 1973) 1975-ös filmje az első bankrablós, egy helységben játszódó lélektani drámák egyike, mely megtörtént eseményt dolgoz fel. Lumet a Serpico után másodszor dolgozott Al Pacinóval, és bár merőben más történetet mutat be, ismét pontos képet fest a New York-i jó fiúk-rossz fiúk konfliktusáról. Pacino életművének korai szakasza amúgy is tobzódik a jobbnál jobb filmekben, a ’70-es évek mozijait mintha rá szabták volna (Serpico, Keresztapa I-II., Madárijesztő), és ez alól a Kánikulai délután sem kivétel.