Sosem gondoltam volna, hogy egy bő tíz perces jazzkoncert-jelenet olyan feszültté tud tenni, hogy ökölbe szorított kézzel és lélegzetvisszafojtva várjam a feloldást jelentő csendet, tapsot, végefőcímet – vagy bármit, ami kizökkent az "idegállapotból".

Damien Chazelle neve számomra eddig ismeretlen volt, de a Whiplash körüli felhajtás gyanússá tette, hiszen nem sok rendező kap ilyen egyöntetű(en jó) kritikákat huszonkilenc évesen. Rövid IMDB-s nyomozással kiderül, hogy a Whiplash második nagyjátékfilmje, íróként azonban több produkcióban is közreműködött már. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a Guy and Madeline on a Park Bench (2009) és a Grand Piano (2013) mind zenés filmek, és az idénre kiírt La La Land című alkotás is egy jazz zongoristáról fog szólni. Chazelle maga is sokáig zenész akart lenni, ráadásul jazzdobos.

Ezt a néhány információt fontosnak tartottam megjegyezni, viszont most lássuk magát a filmet. A Whiplash-t túl egyszerű gesztus lenne a zenés film vagy dráma kategóriába suvasztani. Igen, nagy részében (zseniálisan) zenélnek, dráma is van benne (hajaj!), de én még a Stendhal-i fejlődésregények nyomát is fel véltem benne fedezni. Két markáns individuum olyan felemésztő, ugyanakkor roppant inspiráló viszonyát mutatja be, mely szó szerint egy vérrel és verejtékkel borított stúdióban bontakozik ki.

Andrew Neyman (Miles Teller) tehetséges jazzdobos, aki nem jó, hanem a legjobb akar lenni. Önbizalma és talentuma van hozzá, már csak a megfelelő kiugrási pontra vár. Ez pedig el is érkezik zeneiskolai tanulmányainak első évében, Terence Fletcher (J. K. Simmons) személyében. Az irgalmat és dicséretet nem ismerő tanár versenylóként készíti fel az általa kiválasztott szerencséseket (?), akikkel megmérettetésekre jár, hogy saját hírnevét öregbítse. A legkisebb hibát sem tűri, módszerei minimum megkérdőjelezhetők. Én elhiszem, hogy létezik ez a típusú tréner, sőt, még azt sem tartom kizártnak, hogy egy ilyen ember valódi sikereket érhet el tanítványai szeretetétől övezve. De hogy sok ellenséget is szerez magának, és még több lelket megnyomorít, az is biztos.

Tehát Andrew bekerül a hírneves Fletcher áhított stúdió-zenekarába. Ám a bekerülés ténye vajmi kevés: itt bizonyítania kell, lekörözni az első dobost, és fenntartani az arrogáns karmester érdeklődését, aki szadizmus felé hajló módszereivel igen csak próbára teszi zenészeit. Andrew ambícióit hamar letörik a zenekarvezető megsemmisítő, agresszív és igazságtalan megjegyzései, melyekkel társai előtt alázza porig az eleinte büszke fiút. Érdekes, ahogy a film folyamán többször változik meg Andrew hozzáállása mind tanárához, mind saját karrierjéhez. Nem a megszokott siker-mélypont-siker koncepciót követi a rendező, hanem bátran bevállalja az ennél több fordulattal járó, napi szintű ingadozásokat.

Andrew egy darabig kitartóan szenved, tűr és igyekszik, de adott ponton bedobja a törölközőt. Pár hónap múlva azonban összefut volt mesterével, aki rövid beszélgetés után ismét meghívja immáron iskolán kívüli zenekarába. Ez a film végső harmadában történik, és lenyűgözően izgalmas utolsó felvonást ígér a nézőknek. A film vége olyan csavart tartogat, amely egyszerre teátrális, katartikus, és mégis rettentő bensőséges. Andrew és Fletcher csatájának csúcsa ez, és ilyen befejezést filmen én még nem igen láttam: hatásvadászat és könnyfakasztás helyett egy párbajhoz hasonló színpadi vetélkedéssel zárul, mely során hol a dobos, hol a karmester kerül fölénybe – de a csattanót nem lövöm le.

A Whiplash (a rend kedvéért: a szó angolul ostorszíjat jelent, valamint a filmben többször eljátszott darab címe is ez) azért működik nagyon jól, mert élete során mindenki volt már a főszereplőéhez hasonló helyzetben. A szemét tanár, az inkompetens főnök, a bennünk égő bizonyítási vágy – ezekből mi is kaptunk már. További erőssége a filmnek a szereplők játéka. A fiatal Miles Teller tökéletes választás volt, J. K. Simmons pedig fojtóan jól játssza a „legszívesebben jól megverném”- karaktert.

Engem lenyűgözött a kettejük közt lüktető rivalizáló harc: az egyszerre fennálló ragaszkodás, csodálat, elismerés és gyűlölet kápráztató egyvelege. Ezek az energiák képesek mozgatni őket, ezek adnak motivációt nekik, így végső soron ezek adnak lendületet a cselekménynek, magyarul a filmnek is. Küzdelmüket szépen emelik ki a "szemtől szemben" beállítások a filmben, sokszor gladiátor-szerű pózban mutatva őket.

Az idén januárban debütáló, Oscar-esélyes filmek közül a Birdman mellett nekem ez a kedvencem. Az eddig látottak alapján így látom a legjobbaknak kikiáltott alkotásokat: a Kódjátszma jó, színvonalas, de láttunk már ilyet. Az Amerikai mesterlövész egyszerűen egy végtelenségig rágott csont a hős amerikairól, és a csúnya-gonosz-kegyetlen terroristákról, és ez a demagóg felállás engem roppant mód irritált - Clint Eastwood ide vagy oda. A Mindenség elmélete szép film a csodálatra méltó küzdeni tudásról és egy zseniről. A Grand Budapest Hotel szintén egy szívemnek kedves darab, szeretem Anderson munkáit, de a díjat még ezzel együtt is a fent említetteknél látnám legszívesebben. Persze tudom, a minőséget majd Cannes, Velence, Berlin, Toronto és a többiek fogják felismerni és jutalmazni...

A Whiplash-t ajánlom mindenkinek. Akik pedig különösen értékelni fogják, azok a zeneszeretők, a zenészek és a nehéz, néha fájdalmas alá-fölérendelt viszonyt életük során már megtapasztalt emberek lesznek. Ez a film szép, izgalmas, eszement jó zenékkel feldobva (melyekért Justin Hurwitz vonható felelősségre), pergő és sürgető dobbal ritmizálva, amely csak fokozza az egyébként is izzasztó tempót. Good job – mondhatnánk, de mint tudjuk, nincs még két szó, amely ennyire veszélyes lenne…

tízbőltíz