A Grand Budapest Hotel Wes Anderson eddigi talán legőrültebb filmje, ahol kijjebb merészkedik a tőle megszokott, szimmetrikusan cuki mesevilágból, és ahol helytállónak éreztem a tizenhatos besorolást. A huszadik századi történelem egyik legszellemesebb interpretációja fiktív nácikkal és eltúlzott arisztokráciával. A Darjeeling Limited és a Holdfény királyság után Anderson megint egy road movie-jellegű alkotással rukkolt elő, ismét bizonyítva, hogy otthon van a műfajban.

Az események helyszíne Zubrovka, egy (nyilvánvalóan) az Alpokban található ország, ennek is egy szeglete, ahol a címben szereplő hotel is áll. Az art deco stílusban épült szálloda a felső ki-tudja-hány kedvelt üdülőhelye. Főleg nagyon idős és nagyon gazdag hölgyek látogatják előszeretettel a létesítményt, amelynek főportása, M. Gustave H. (Ralph Fiennes) nem titkoltan szolgálja ki őket a legmesszemenőbbekig. Számos „barátnője” közül legközelebb Madame D. (Tilda Swinton) áll hozzá, aki hirtelen halála után is gondoskodik róla: végrendeletében tetemes értéket hagy rá. Ezt persze többen nem nézik jó szemmel, főleg Madame D. fia, Dmitri (Adrien Brody), aki minden erejével azon van, hogy Gustave-ot megsemmisítse, és vagyonát visszaszerezze. Így a cselekmény végül egy gigantikus versenyfutás lesz, üldözők és menekülők fekete humorral tűzdelt rohanása. Az érzelmi szálat ezúttal a furcsa portás és fogadott fia, az új lobby boy (Tony Revolori) kapcsolata képviseli, valamint Zero és a bájos cukrászlány szerelme.

A texasi Anderson olykor irritáló ragaszkodása a szimmetriához és a középre igazított beállításokhoz ici-picit talán mintha lazulna ebben a filmjében, de a képeken még így is érezhető a rendezői szigor. Brutalitás terén minden eddiginél többet engedett meg: szétlapult macskák, levágott ujjak és soknapos hullák ugyanúgy felbukkannak, mint a cukormázas csokikurvák (’Courtesan au Chocolat’), vagy a hotel fürdőjében nagynyomásúval mosott túlsúlyos vendég. Szóval naturalisztikus jelenetekből és polgárpukkasztásból akad bőven, de még ezeknek is bája van. Ezeket remekül kompenzálják a helyzetkomikumok és karakterpoénok, az abszurd jelenetek és a szarkasztikus humor. A film véresen komolyan veszi önmagát és saját szereplőit, éppen ezzel téve nevetségessé őket. Ez az önirónia pedig tízpontos megoldás a készítőktől.

A gonosz szereplők nagyon gonoszak, a jók viszont nem túlságosan jók. M. Gustave H. karaktere például zseniálisan ötvözi a visszataszító (mindenkit, nemtől és kortól függetlenül „darling”-nak szólító) és a megnyerő, nagy lélekkel bíró férfit. Éppen ezek a tipizált, ugyanakkor sajátos stílusban megalkotott alakok jelentik a film egyik erősségét. Természetesen ezek sem hatnának ilyen erősen, ha nem tűnnének fel akár kisebb szerepekben is olyan nevek, mint Harvey Keitel, Jude Law, Bill Murray, Edward Norton, Léa Seydoux, Owen Wilson, Saoirse Ronan, F. Murray Abraham, Willem Dafoe, Jeff Goldblum és még sokan mások…

A kitalált cselekményről kiderül, hogy Stefan Zweig novellái ihlették. A huszadik század eleji fiktív környezet annyira nem is kitalált, hiszen háború közeleg, amely a hotel aranykorának végét jelenti, SS helyett ZZ katonák érkeznek és még sok más utalást is találunk az európai történelemre. Az összhatáshoz nagyban hozzájárul az eddigi legjobb Anderson-féle soundtrack, melyet Alexandre Desplat jegyez (a teljes soundtrack meghallgatható a Spotify alkalmazásban). Ők nem először dolgoznak közösen, korábban A fantasztikus Róka úrban (2009) és a Holdfény királyságban (2012) is hallhattuk már Desplat zenéit. Hihetetlen stílusérzékkel ragadja meg a film hangulatát, szinte végig hallható egy sürgető, dobalapú zene, melyhez azonos témájú, de mindig az adott jelenethez illő dallamot rendel.

Kivételesen nem ajánlom azoknak, akik már besokalltak Anderson szerzői filmjeitől. Mert ez a filmje is beáll a sorba, nagyon karakteres, nagyon szögletes, megvannak a saját színei, ízei, ritmusa. Viszont ajánlom azoknak, akik szeretnének egy szórakoztató és igényes filmet látni, akik szeretik, ha minden a helyén van, és főleg ajánlom azoknak, akik nem hisznek benne, hogy a lila és a piros szín jól is mutathat egymás mellett.

tízbőlnyolc

ui.: ha tervezitek, ezt moziban kell megnézni, és érdemes kivárni a stáblista végét is...