Néhány napja magamat leptem meg legjobban új ötletemmel... Ugyanis megfordult a fejemben, hogy egy sorozatról írjak. Ráadásul egy amerikai sorozatról. Ráadásul egy népszerű amerikai sorozatról. És hogy fokozzam, egy FBI-os szériáról van szó. Ez pedig nem más, mint a White Collar (melyet kis hazánkban - rendkívül eredeti módon - a Nagy svindli névre kereszteltek).
Erről a filmről nem lehet érdemben írni. Legalábbis én úgy érzem, nem tudok. Legszívesebben csak a trailert posztolnám, nagy betűkkel fölé írva, hogy ’NÉZZÉTEK MEG!’. De mivel ez egy blog, ahová időről időre ajánlókat töltök fel, valamivel muszáj előrukkolnom, ha azt szeretném, hogy minél többen lássák ezt a filmet.
Az utóbbi időben sok bunyós-moralizáló filmet láthattunk a mozikban, és most nem az akciófilmekre gondolok. Hanem a komolyabb kérdéseket felvető karriertörténetekre, melyekben az akció felett áll a szereplők kapcsolatainak, elsősorban családi viszonyainak jelentősége. Ide sorolható A harcos (2010) és a Warrior – A végső menet (2012) is. Bár csak az utóbbit láttam, gyanítom, a kettő hasonló jellegű történet, mint ahogyan az 1980-as Dühöngő bika is ezt a vonalat erősíti.
Idilli életet élő, fiatal New York-i párokról rengeteg filmet készítettek már. Remek alapszituáció ez, a nézőnek is kényelmes, könnyen azonosulunk az Ikea bútorokkal berendezett, apró lakásokban élő sikeres miszterrel és miszisszel. Ennél már nehezebb feladat az életszagú, mégsem unalmas bonyodalom felvetése, és ennek ideális vegyítése a tökéletesnek tűnő élettel. Az utóbbi időben számos film használja ugyanezt a sémát: Közelebb (2004), Tegnap éjjel (2010), Őrülten hiányzol (2011) és én még néhány Woody Allen filmet is ide sorolnék az újabbak közül, mint például a Férfit látok álmaidban (2010), vagy az Éjfélkor Párizsban (2011).
’Ja, az a cserkészes film’ – sokan csak így emlegetik a 2012-es év Wes Anderson meséjét. Igaz, szerepelnek benne cserkészek, de könnyelműség lenne ennyivel elintézni ezt a másfél órát. A különc amerikai rendező színes, mese-szerű, csodabogarakat bemutató műveiről híres. Legsikeresebb alkotása a Tenenbaum, a háziátok, 2001-ből (ezzel kapcsolatban megint csak nem bírom ki - hiába fogadom meg minden alkalommal -, hogy ne tegyek megjegyzést a cím fordításával kapcsolatban. Az eredeti ugyanis „The Royal Tenenbaums”, a családfő neve után, és nem értem, hogyan lehet ennyire gagyinak tűnő címet adni egy egyébként fantasztikus filmnek).
Az ír mentalitást, a tenger illatú sziklás fennsíkok mítikus világát mindig is magamhoz közel állónak éreztem. Nincs ez másképp ezek mozivásznon való kivetülésével sem: szeretem az ír alkotókat, rendezőket és színészeket egyaránt. Olyan természetességet képviselnek a maguk profizmusával, hogy filmjeiket nézve elhiszem, hogy az operatőr fogta magát, és csak úgy besétált Dublin egy zűrösebb negyedébe felvenni a jeleneteket.
Néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne, ha Shakespeare még élne. Már megint, vagy még mindig – mindegy. Elképzelem, ahogy egy magaslaton ülve, szakállát simogatva, mosolyogva nézi az emberek tevékenységét, viselkedését. Nagy ritkán megszólalna: „én megmondtam…”, majd ismét hallgatag szemlélődésbe burkolózna. Amikor kizökkenek, sajnálattal konstatálom, hogy ez a jelenet sajnos teljes mértékben valószínűtlen.
Hóbortos hajléktalanok szeretetreméltó bosszúja két konkurens fegyvermogul ellen. Egy mondatban így foglalható össze Jean-Pierre Jeunet 2009-es filmje, a Micmacs- (N)Agyban megy a kavarás. A rendező neve sokaknak egyet jelent az Amelie-vel, ám érdemes más műveit is megismerni. Így például ezt a gyöngyszemet is.
Ha létezne „kötelező filmek listája” az iskolákban, a lányoknak biztosan előírnám ezt a filmet. Eredeti címe (An Education) a maga két szavával röviden, de velősen összegzi a lényeget: egy tanítás, vagy inkább okulás. A címfordítók ugyan finomítottak egy kicsit rajta, de még a magyar verzióban is érezhető az a balladai jelleg, ami tényleg a film sajátja.
A skandináv film túl van első virágkorán. A Lars von Trier és Thomas Vinterberg nevével fémjelzett dogma-kultusznak sikerült kirántani a filmművészetet a hollywoodi mocsárból, képes volt valami egészen újat mutatni az amerikai tucatfilmeken nevelkedett, megcsömörlött nézőknek. A kilencvenes évek vége és a kétezres évek eleje tobzódott a jobbnál jobb, főleg dán készítésű filmekben (Születésnap, 1998.; Olasz nyelv kezdőknek, 2000.; Hogy szeretsz?, 2002.).