Néhány napja magamat leptem meg legjobban új ötletemmel... Ugyanis megfordult a fejemben, hogy egy sorozatról írjak. Ráadásul egy amerikai sorozatról. Ráadásul egy népszerű amerikai sorozatról. És hogy fokozzam, egy FBI-os szériáról van szó. Ez pedig nem más, mint a White Collar (melyet kis hazánkban - rendkívül eredeti módon - a Nagy svindli névre kereszteltek).

Mentségemre szóljon, hogy először „a műkincses-FBI-os sorozat” néven hallottam róla, ezért is vágtam bele. A szélhámos Neal Caffrey (Matt Bomer) alkuval szabadul a börtönből: szabadságáért cserébe segít Peter Burke-nek (Tim DeKay), a fehérgalléros osztályon dolgozó ügynöknek elkapni a rosszfiúkat, megoldani a rejtélyeket. Burke ugyan nem egy James Bond, de makulátlan múltját és szilárd jellemét semmi sem mocskolhatja be, megingathatatlan hűséggel szolgálja az igazságot - és természetesen Amerikát. Neal ezzel szemben profi szélhámos, irritáló mértékben ért mindenhez, ha kell, fest, farag, főz, másol és hamisít, valamint előszeretettel hódít meg női szíveket, és csak egy öltönye többet ér, mint az életbiztosítása.

Minden évadnak van egy átívelő, Neal-t érintő központi problémája, melyre a két főhős együtt keresi a megoldást. Eközben önmagában minden epizód is egy-egy külön történet, szellemes és extravagáns módszerekkel lepleznek le orgazdákat, hamisítókat, korrupt szenátorokat, egy szóval fehér galléros bűnözőket. Mindezek következménye, hogy a sorozat abbahagyhatatlan, mert ha tátongó kérdéseket nem is hagy hátra megoldatlanságával minden rész, de erős hiányérzet kezdi mardosni egy idő után a szegény függő lelkét.

 A sorozat erőssége a remek karakterformálás. A szereplők emberiek, esendők, bénáznak (kivéve persze a tökéletes Caffrey-t…). Ezen kívül a párbeszédek számos olyan utalással csiklandozzák meg az ember memóriáját, melyek megértéséhez nélkülözhetetlen az alapműveltségénél egy fokkal magasabb szintű ismeretanyag a művészetek, művelődés terén. Ezek, ha nem is fontosak a történet megértése szempontjából, sokszor üdítő poénként hangzanak el, színesítik az amúgy ugyanarra a sémára épülő epizódokat. Caffrey-t „nem hivatalos módszereivel” segíti régi barátja, Mozzie, így a bűnözők és a törvény embereinek közös munkája helyzetkomikumok sokaságát idézi elő. A hol felgyorsított, hol lelassított New York-i vágóképek pedig remekül érzékeltetik annak a miliőnek a hangulatát: város forgataga bárkit eltüntet, ugyanakkor a megfelelő kapcsolati hálóval ugyanebből a kavalkádból bárki ki is fogható.

Ez egy jó sorozat, a mai kínálatban különösen igényes, és frissítően hat. Ugyan a PC jegyében érzésem szerint néha átesik a ló túloldalára, kevés zavaró vagy bosszantó momentumot tudnék csak felsorolni. Erőszak, vér és brutalitás nélkül szórakoztat a Szövetségi Nyomozóiroda díszleteit felhasználva. Ajánlom kikapcsolódáshoz, az indulás előtti negyven percek kitöltéséhez, a vizsgaidőszak hosszú estéihez és sorozatfüggőknek.

A maga kategóriájában:

tízbőltíz