Még nem is láttam Paolo Sorrentino tavalyi, Oscar-díjat termő alkotását, már alig vártam, hogy majd írhassak róla. Gondoltam, egy jó olasz művészfilm, bele lehet látni majd ezt-azt, és szépen felpontozva hozhatok majd egy ajánlót hozzá. Viszont miután megnéztem A nagy szépséget, szembesülnöm kellett azzal, hogy képtelen vagyok szavakban megformázni mindazt, amit gondolok róla. Félre is tettem, de néhány nap múlva, miután kellő távolságból tudtam rá visszanézni, szóba került egy beszélgetés során. Ez a beszélgetés pedig olyan jól sikerült, hogy meghagytam eredeti formájában (na jó, publikáció-képesre tupírozva...), és az előző írásomban bemutatott könyv műfaján felbuzdulva most közzé is teszem, hogy akit érdekel, épülhessen, meríthessen belőle. Eléggé a dolgok közepébe vágó eszmefuttatások ezek, és inkább a történet megértése volt a célunk, semmint annak bemutatása. Néhány kérdésnél leragadtunk, de rengeteg, nyilvánvalóan igen fontos aspektusba bele sem mentünk, úgyhogy kivételesen ez a bejegyzés a film megtekintése utáni olvasásra javasolt.