A tavalyi év általam legjobban várt mozis eseménye a Final Cut megtekintése volt. Hogy miért? Először is, mert jegyet nyertem egy díszvetítésre. Másrészt pedig magyar alkotók munkája (élükön Pálfi Györggyel), valamint rendkívül izgalmasnak és sokat ígérőnek tűntek a beharangozók.

A rendező - talán ezzel is demonstrálva a magyar filmgyártás anyagi nehézségeit 2012-ben - felhasználta azt, amit egyszer már megcsináltak, ami egyszer már sikeres volt. Elég a nagy elődök klasszikusaiból itt-ott lecsippenteni néhány másodpercet, ezeket összekeverni, majd tetszőleges sorrendben egymás után állítani.

Plágium? Mondhatni, de a „plagizál” szó ide túl erős kifejezés. Mindenesetre az egyes jelenetek más-más rendezőket dicsérnek. Azonban ezek kiemelése, újrahasznosítása, ezáltal egy egész estés, önálló történet megalkotása már Pálfi kreativitásának bizonyítéka. A film egyediségét ezúttal a megvalósítás virtuozitása adja, így ne számítsunk összetett történetre, se mélyenszántó gondolatokra: a cselekmény klisékből építkezik, a férfi és a nő találkozása, románca, majd az idill felbomlása a három fő momentum, melyeket végigjárunk a szereplőkkel együtt.

A nyitókép az Avatar utolsó képkockája (talán fricska korunk Hollywoodjának?), egy na'vi kinyíló szemeit látjuk, majd egy férfi felkel, megborotválkozik, felöltözik és útnak indul. Mindezt öt-hat film montázsából tudjuk meg, így már ez a jelenetsor felkészít minket, mire számítsunk a továbbiakban, okosan hozzászoktat a film ritmusához. A karaktereket a filmtörténet leghíresebb színészei elevenítik meg: a tömegen átvágó Graham Chapman a Brian életéből hirtelen rohanó Indiana Jones-szá változik, aztán rögtön Marlon Brando, vagy épp John Travolta tűnik fel a színen. A legtöbbször bevágott színészek között -önnön műveltségünk és memóriánk nagyszerűsége felett ujjongva- felfedezhetjük Robert De Nirot, Al Pacinot, Bruce Willist, Johnny Deppet vagy épp Kevin Spacey-t, a hölgyek közül pedig Audrey Tautout, Ingrid Bergmant, Uma Thurmant és még számtalan hírességet. A szereplők a Férfi és a Nő, a mindenkori szerelmespár. Hol fekete-fehéren, hol színesen, hol némán, hol beszélve törnek végső céljuk, egymás felé.

A kivágott, pár pillanatnyi képsorok kitágítják a teret és az időt, önálló világokba engednek rövid bepillantást, ezzel tartva a nézőt feszültségben. Néhol bosszantó, hogy az adott filmet nem nézhetjük tovább, mindent megadnánk, csak lássuk, hogyan alakul az aktuális karakter sorsa. Összességében viszont mégsem hiányoljuk a konkrét jelenet folytatását, a kockák gördülékeny egésszé állnak össze. El lehet vonatkoztatni a sok megnyitott dimenziótól, és nyugodtan elrugaszkodhatunk a realitás talajától is: bízzuk magunkat a filmre, és ha hagyjuk, az szépen felépíti a maga teljes, hibátlan valóságát.

 Az alapötlet túl szép ahhoz, hogy ez idáig senkinek ne jutott volna eszébe a megvalósítás. Michael Hazanavicius 1993-ban már elkészített egy hasonló elveken alapuló montázs-filmet (La Classe Américaine) - annyi különbséggel, hogy a jeleneteket alászinkronizálva új szövegeket adott a szereplők szájába.

A Final Cut esetében semmi hozzáadott beszéddel nem találkozunk, Pálfi megtartotta a filmekben eredetileg elhangzó mondatokat, de ezekből is csak minimálisat kapunk. Ha már a hangzás, érdemes kiemelni a jobbnál jobb filmzenéket, melyek minden túlbonyolítás nélkül, nagyszerűen festik alá a vizuális élményt. Yann Tiersen és Ennio Morricone dallamait éppoly örömmel ismerjük fel, mint a hatvanas évek slágereit.

Az eredetileg oktatófilmnek szánt Final Cut szokatlan és formabontó megoldásai ellenére, vagy talán éppen ezek miatt élvezetes csemege a mozgókép rajongóinak. Lévén szó 450 film jogdíjairól, a DVD kiadás még várat magára, de addig is el lehet csípni egy-egy vetítést például a Toldiban. Az ajánló letisztult, egyszerű eleganciája tökéletesen kifejezi a film stílusából fakadó lényegét:

tízbőlkilenc