Néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne, ha Shakespeare még élne. Már megint, vagy még mindig – mindegy. Elképzelem, ahogy egy magaslaton ülve, szakállát simogatva, mosolyogva nézi az emberek tevékenységét, viselkedését. Nagy ritkán megszólalna: „én megmondtam…”, majd ismét hallgatag szemlélődésbe burkolózna. Amikor kizökkenek, sajnálattal konstatálom, hogy ez a jelenet sajnos teljes mértékben valószínűtlen.

Vagy mégsem? Kenneth Branagh néhány évtizede mintha éppen ugyanezt tűzte volna ki célul, amikor elkezdett Shakespeare műveivel foglalkozni. Rendezései pedig mindeddig pontosan ezt az életre keltős élményt nyújtották. Vegyük például a Sok hűhó semmiért című vígjátékot. Annál is inkább aktuális ez a darab, mivel idén kerül mozikba egy újabb feldolgozás, Joss Whedon rendezésében.

Branagh húsz éve rendezte meg az „eredeti” verziót. Számtalan Shakespeare-adaptáció fűződik nevéhez, első munkája az V. Henrik volt ’89-ben, majd jött a Sok hűhó, a Hamlet, a Lóvátett lovagok, az Ahogy tetszik, színészként pedig az Othello Jagoját is eljátszotta. Zseniális érzékkel tapint rá a shakespeare-i jelenetek atmoszférájára, úgy formálja a kész műveket, hogy azok lényegükből mit sem veszítenek.

A brit színész-rendező a Sok hűhó semmiért főszerepét is magára vállalta, és olyan szereplőgárdát válogatott össze, mely már önmagában garancia a kiváló minőségre. Emma Thompson, Denzel Washington, a fiatal Keanu Reeves, Kate Beckinsale, vagy Imelda Staunton mind legjobb formájukat hozzák, remekül kiválasztott karakterek az adott szerepekre.

A történet kezdetén csatából hazatérő katonákat, és az ő fogadásukra készülő, ünnepi lázban készülődő házat látunk. A lányok, asszonyok gyorsan kicsípik magukat, a férfiak is lemossák magukról az út porát, így találkoznak az udvaron. Mindenki örül, mindenki boldog, várakozással tekintenek a találkozás elé, van, aki szerelmet remél, van, aki ellenségére vár. Leonato, a házigazda felajánlja házát Don Pedronak, a sereget vezető hercegnek, hogy maradjanak hosszabb időre. Így reméli, hogy lánya, Hero kezét előbb-utóbb megkéri majd a nemes Claudio. Leonato unokahúga, Beatrice (Emma Thompson) pedig alig várja, hogy örök ellenségével, Benedettóval folytathassák egymás vég nélküli bosszantását, furfangos ugratásokkal és szópárbajokkal. Benedetto (Branagh) megrögzött agglegény, míg Beatrice túl okos a férfiakhoz. Mindkettőjük mereven elzárkózik a szerelemtől, pedig éppúgy – ha nem jobban – vágynak rá, mint bárki más. A herceg (Denzel Washington) viszont elhatározza, hogy jótékony cselszövéssel szerelmet ébreszt a két riválisban, így döntve meg alapelveiket. A történet még számos ponton bonyolódik tovább, kezdve a herceg áruló öccsének bosszújától Hero meghurcolásáig, de ezekbe most nem megyek bele, valamit hagyok a filmnek (vagy a szövegnek) is.

A Branagh által felépített világ idillikus és minden ízében harmonikus. A szerzetes a szökőkút mellett zenél, a katonák nyugodt örömmel hallgatják, az asszonyok virágot szednek a kertben, a cselédek serényen készítik a vacsorát, mindenki boldog és elégedett. Érződik a bölcs humor, az a bizonyos karosszékből-nézős rácsodálkozás az emberek kusza lelkére. A rendező más adaptációiban is találkozunk a szokásostól elütő elemekkel. Itt például Denzel Washington kiválasztása Don Pedro szerepére az, ami megbolondítja az összhatást, de egyáltalán nem kirívó a herceg bőrszíne, nem tekintjük oda nem illőnek. Branagh célja ezzel Shakespeare univerzalitásának bizonyítása, talán új aspektusokat vezet be ezzel is az értelmezésbe. Később, az Ahogy tetszik színteréül Japánt választotta, hasonló megfontolásból.

A filmből sugárzik az élet szeretete, olyan életigenlő energia árad minden mozzanatából, még a sötétebb tónusú epizódok alatt is, hogy megtekintése után egyszerűen jobb embernek érezzük magunkat, boldogan és optimistán szemléljük az életet. A toszkán tájban forgatott, zenés elemekkel színesített, gyönyörűen fotózott film igazi antidepresszáns, túladagolása veszélytelen (ezt tapasztalatból mondhatom), igazi nyárindító komédia.

Kis érdekesség, hogy a filmben Beatrice monológjaként szereplő sorok inspirálták a Mumford & Sons „Sigh No More” című számát: 

Itt pedig Rowan Atkinson gonosz piszkálódását láthatjuk, amint a Fekete Vipera egyik epizódjában találkozik Shakespeare-rel, aki értetlenül kérdezi, „Who is Kenneth Branagh?”. Találó és aljas, de zseniális poén, főleg annak, aki már végignézte a szóban forgó négy órás Hamletet:

tízbőltíz