Amikor egy film címében név szerepel, ráadásul ilyen jelzővel, általában szkeptikus vagyok. Ez a fogás legtöbbször egy rendkívüli ember rendkívüli történetét hívatott felfokozott intenzitással az eszünkbe vésni. Ami önmagában még nem is volna baj, ha nem érezném ilyenkor azt a háttérben húzódó törekvést, hogy az adott névből minden áron kultuszt akarnak teremteni.

És egyébként is: miért kapja meg valaki a „nagy” jelzőt? Miért nem simán „Gatsby”? Mitől válik naggyá egy újgazdag fiatalember, aki ép ésszel fel nem fogható okból, anonimitásba burkolózva adja a húszas évek New Yorkjának legnagyobb partijait? Nevének hallatára mindenki felkapja a fejét, mindenki tudni vél róla valami titkot. Holott senki nem ismeri őt, és senki sem kap meghívót már-már orgiába csapó, fényűző estélyeire. Kivéve Nick Carraway-t, akinek gyönyörű unokatestvérébe Gatsby évek óta szerelmes, és most látja elérkezettnek az időt, hogy a Long Island-i öböl túlpartjáról meghódítsa őt. Így barátjává fogadja a tétova, szürke fiút, és szó szerinti hadjárattal elkezdi megvalósítani évek óta szőtt tervét: visszahódítani időközben megnősült egykori kedvesét.

A film első fél órája hozzászoktat minket Baz Luhrmann (Rómeó és Júlia; Ausztrália) döbbenetes látványvilágához, a rendező elvarázsol, és mi, gyermeteg nézők örömmel hagyjuk magunkat beszippantani az álmodott környezet art decós, csillogó, pörgő, szürreális világába. A fergeteges esték rendkívül vonzóak, vágyat ébresztenek bennünk, mi is jelen akarunk lenni, és ezek után csakis a Gatsby-féle élet kontextusában tudunk gondolkozni, érzékelni és létezni.

A főszereplő földöntúli körülmények között találkozik régi szerelmével, virágtenger és színes macaron hegyek, angyali Carey Mulligen és ázottan szexi DiCaprio. Közösen tervezgetik jövőjüket, a nő kész volna felrúgni addigi életét, fiatalos hévvel veti bele magát a régről ismerős, mégis titokzatos, új élményekkel kecsegtető életbe. Ám Gatsby lassan, átgondoltan, botránymentesen szeretné rendezni Daisey válását. És az idő ellene dolgozik. A lány ugyanis elbizonytalanodik, nem meri felvállalni választását férje előtt. A feszültség fokozódik, mi, nézők pedig már nem tudjuk, kinek szurkoljunk. Az ellenszenves, ugyanakkor együttérzést kiváltó férjnek, aki, bár nem tud ellenállni a nőknek, feleségét mégis imádja, vagy a rémisztően naiv Jay Gatsbynek, esetleg Daiseynek, hogy dönteni tudjon? Mert egyszer ezt is meg kell tennie. A film a színészi játékok kibontakozásának is legtöbb teret engedő jelenete éppen ebből a hezitálásból fakad. A fülledt, izzasztó, hotelszobás epizód elképesztő drámaisággal állítja, hogy egy felkapaszkodott újgazdag sohasem lehet győztes a felső tízezerbe született arisztokraták között. Illúziókat leromboló, kegyetlen módon kell szembesülnünk a legősibb, legelemibb szerelem útjába álló emberi gyengeségekkel. Gatsby részéről ez a gyengeség a saját álmainak való kiszolgáltatottságot jelenti, Daisey esetében a józan gyávaságot.

A drámai végkifejlet félreértések sokaságának következménye. Gatsby tragédiájával helyre áll a képzelt rend, mintha minden konfliktus okozója az ő személye lett volna, akinek kiiktatásával minden megoldódik és mindenki feloldozást kap bűnei alól. Holott ő az egyetlen szereplő, akit végig a legtisztább és legmélyebb érzései vezetnek, akit a szerelmen kívül semmi más nem motivál, aki őrült partijaival is szerelmét akarja bizonyítani, akinek a felkapaszkodás a tehetsége, és aki mindig csak a zöld fényt nézi az öböl túloldalán. Persze, kérdés, hogy ez a megszállott küzdelem az álmaiért mennyi kárt okoz másoknak, mennyire használja ki ennek során az embereket, mennyire viselkedik önző módon. Szerintem nagyon. Ennek ellenére megfeszülve drukkolunk neki, a reménytelen hősért aggódunk, aki személyében hordozza sorsának beteljesülhetetlenségét. A címben foglalt „nagy” jelző talán épp ennek szól, a nagyságában veszendő embernek. A kiváltott szimpátia egyértelműen az óriásit alakító Leonardo DiCaprio érdeme. Egyszerre képes megjeleníteni a kisfiús és a férfias, a primitív és a kifinomult, a keményen küzdő és az álmodozó férfit.

A szereposztás telitalálat, Carey Mulliganről (Egy lányról; Shame; Drive – Gázt!) elhisszük, hogy a jazzkorszak ártatlan lánya, a férjét alakító Joel Edgerton (Artúr király; Warrior – A végső menet, Zero Dark Thirty) pedig izgalmasan antipatikus és megnyerő egyszerre. Az egyetlen gyenge pont a tényleg túl súlytalan és jellegtelen Tobey Maguire, ami azért érdekes, mert a 2009-es Testvérekben épp hozzá fűződik a legvirtuózabb alakítás. A filmhez összeválogatott és a külön hozzá komponált zenék egytől egyik tökéletesek. Mindegyikben ott van a dráma, még az eszement esti buli alatt dübörgő will.i.am szám is keserű ízt hagy maga után, nem beszélve Lana Del Rey sötét tónusú melódiájáról (Young And Beautiful), vagy Florence Welch irtózatos erejű Over The Love-járól. Személyes kedvencem a U2 lélekhasogató dala, a Love Is Blindness, Jack White interpretálásában. Mind az előadásmód, mind a szöveg hidegrázósan illik a történethez és a film stílusához. A korhű díszletek és modern zenék disszonanciája által keltett feszültség adja a film édeskeserű hangulatát, le a kalappal a zenei felelős Craig Armstrong előtt.

Engem megvett ez a film giccsbe hajló, monumentális díszleteivel, néhol titanicos jellegével együtt. Hollywood ide vagy oda, ez az a mozi élmény, ami az utolsó fillérig megérte az árát úgy, hogy utána napokig lekötötte a gondolataimat is, kérdéseket hagyott hátra és felkavart.

tízbőlkilenc