Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!

2016. január 06. 09:45 - m.o.z.s.o.

Ifjúság

Nehéz egy olyan filmről írni, ami ennyire élénk képeket éget az ember emlékezetébe, aminek legszívesebben minden kockáját bekeretezve kitennénk a nappali falára, aminek minden egyes jelenetét, szereplőjét (kivéve Rachel Weisz sokszor indokolatlanul túljátszott alakját) és vonását csak dicsérni lehet. Lehet, lelkesedésemben elég lenne caps lock-kal annyit ideírnom, hogy: MINDENKI NÉZZE MEG MOZIBAN AZ IFJÚSÁGOT! – de ennél azért nyilván többre törekszik az egyszeri blogíró.

Vannak olyan filmek, amelyeknek az első képei olyan intenzíven szippantják be világukba a kiszolgáltatott nézőt, hogy másfél perc után azt érezzük, akár örökké itt ülnénk a moziban, csak hogy ez a tapasztalat (=audiovizuális gyönyör) soha ne érjen véget.

Az Ifjúságról most úgy írok, hogy a rendezőtől ezen kívül csak (’’’csak’’’) A nagy szépséget (2013) láttam, és bár próbáltam ettől függetleníteni aktuális véleményemet, elkerülhetetlen az összehasonlítás. Hogy bizonyítsam, nem vagyok elfogult a rendező eddigi életműve mellett, elárulom, hogy a Sean Penn főszereplésével készült ’This Must Be the Place’ (2011) kifogott rajtam, néhány perc után kikapcsoltam… Az Ifjúságot Cannes-i debütálása óta vártam, a jó kritikák, a felvonultatott színészek, a plakátok és az előzetes mind ígéretesek voltak. Az ünnepek után pedig végre eljött a várva várt hétfő délután, amikor nyugodt szívvel beülhettem a vetítésre, és átadhattam magam ennek a bő két órás csodának. 

A precízen megszerkesztett, ezerfelé ágazó, mégis, egy irányba mutató történetszálakat kimerítően összefoglalni nem célom. A film helyszíne egy svájci luxusüdülő, ahol gazdag/idős/mindkettő világpolgárok keresik múltjuk/jelenük/jövőjük értelmét, hogy aztán megbékéljenek/meghaljanak/továbblépjenek. A nyolcvanas évei elején járó karmester-zeneszerző Fred Ballingert (Michael Caine) felkeresi az angol királynő ceremóniamestere, hogy Fülöp herceg születésnapján dirigálja le legnépszerűbb művét, az Egyszerű dalokat. A művész makacsul ellenáll a film során fel-felbukkanó királyi követ felkérésének, ugyanakkor ez a helyzet kihívás elé állítja: számot kell vetnie önmagával, múltjával, karrierjével, családjával. A többi szereplő is mintha az ő vívódásait árnyalná saját történeteivel, valahogy mindenki kapcsolódik Ballingerhez, az ő különböző rétegeit bontják ki a maguk szerepében. Ki kortárs barátként éli át vele párhuzamosan az öregedés stációit (mint a Harvey Keitel által megformált filmes veterán, Mick Boyle), ki fiatal tehetségként tart tükröt neki (a fiatal kaliforniai sztár a nagyszerű Paul Dano előadásában), és ott van a lánya (Rachel Weisz), aki egyszerre tölti be a támasz és az apját hibáival folyamatosan szembesítő nő szerepét.

Elképesztő az olasz rendező magabiztossága, ahogy az általa megalkotott világban szisztematikusan felrúgja a megszokott filmes kliséket, és teljesen egyedi, meglepő, markáns stílusban felépíti a saját mozgóképes birodalmát. Itt nem pusztán a gyönyörűen komponált, szürreális képekre és beállításokra gondolok (melyek Luca Bigazzi operatőr munkáját legalább annyira dicsérik), hanem a snittek ritmusára, az egyes jelenetek néhol indokolatlannak tűnő, de később értelmet nyerő beemelésére. Az Ifjúság tele van meghökkentő, váratlan mozzanatokkal, ám ezek nem mennek a gördülékenység rovására. Minden apróságnak – bár Sorrentino inkább grandiózus beállításokkal operál - jelentősége van, a filmet nézve hamar megtanuljuk, hogy az adott pillanatban látott kép minden egyes részlete egy tudatos, tartalommal bíró elem. Ilyen például a prosztatagondokról való eszmecserék során a háttérben, mintegy mellékesen elhelyezett hattyú-formájúra hajtogatott ágynemű, mely fallikus szimbólumként félreérthetetlenül mered az ég felé. Ki lehet még emelni a Maradona-parafrázist, a ritmusra zörgetett piros cukorkás papírt, Paloma Faith fenomenális felbukkanását vagy az ablakban aerobikozó masszőz elszánt táncát, de ezeket most inkább csak azok kedvéért, akik már túl vannak az élményen. A filmhez összeválogatott, vagy hozzá írt zenék ízléses összessége teszi teljessé ezt a - szó legszorosabb és legnemesebb értelmében vett - műalkotást. Sztravinszkijtől David Guettáig volt itt minden, de kivétel nélkül sikerült az alkalomhoz leginkább passzoló dallamokat kiválasztani.

Fontos leszögezni, hogy ez a film, annak ellenére, hogy drámáról van szó, sziporkázó humorral készült. Rég nevettem ennyit és ilyen jóízűen filmnézés alatt úgy, hogy közben végig ott lebegett az elkerülhetetlen elmúlás melankóliája. Borzongató, ahogy a szereplők cseppet sem könnyed számvetésének súlya keveredik a helyzetkomikummal és a karakterekben rejlő számtalan viccel.

Az Ifjúságnak több katartikus pontja is van, és nem egyszer egyensúlyoz a giccsbe hajlás érzékeny határán – ám egyszer sem csúszik át a túloldalra. A jelenet, amikor Caine karmestere egy fatönkön ülve vezényli a természet hangjait, például hajszálnyira van a „túl sok”-tól, de mégsem válik negédessé. Érezzük benne a drámát, a lehető legegyszerűbb dolgokban is a nagyszerűt felfedező idős ember rácsodálkozását és bohókás bölcsességét.

A nagy szépséghez hasonlóan itt is az öregedés-öregség, az élet értelmének keresése a körüljárt téma, de talán Sorrentino előző filmjénél befogadhatóbb, nyugodtabb formában. Sok életigazság és szentencia elhangzik az Ifjúságban, zseniálisan megalkotott és nagyon szerethető figurák által prezentálva. Annyi új kapu nyílik a filmben, annyi felé ágazik a történet, és a végén mégis sikerül a kezdeti ponthoz visszasűríteni ezt a tömény és sokrétű folyamot, nem hagyva hiányérzetet a nézőben. A színészek egytől egyik nagyszerűek, Michael Caine számára ez a nagybetűs JUTALOMJÁTÉK, a rá szabott szerep, de Harvey Keitel forgatókönyvírója, Paul Dano ifjú titánja, Alex Macqueen kétségbeesett udvaronca és Madalina Diana Ghenea meztelenül vízbesétálós Miss Universe-je is tökéletesen illeszkedik a sorrentinói Alpok káprázatos világába. Lehet, hogy csak a díszletek miatt (századfordulós alpesi szálloda, felvonók, havas hegycsúcsok), de többször is eszembe jutott A Grand Budapest Hotel. Nem gondolom, hogy Sorrentino reflektálni szeretett volna Wes Anderson filmjére, mégis, néha annak egy európaibb, líraibb, finomabb verzióját láttam az Ifjúság egyes jeleneteiben – de ez inkább csak benyomás volt.

Az Ifjúságot ajánlom mindenkinek, és ahogy a bevezetőben is írtam, tényleg moziban érdemes megnézni, megér minden egyes ráköltött forintot. Tulajdonképpen hálát érzek a készítők iránt, amiért ilyen élményben részesítettek, amiért egy ilyen aprólékosan és igényesen kidolgozott remeket tettek le az asztalra. Határozottan ott a helye az év legjobb filmjeinek listáján

tízbőltíz

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zoskablogja.blog.hu/api/trackback/id/tr108244408

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!