Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!

2015. július 19. 15:03 - m.o.z.s.o.

Képzelt szerelmek

Az idei, 2015-ös Cannes-i filmfesztivál legnagyobb felfedezése – bármily unortodox is ez a kijelentés - számomra nem Nemes Jeles László volt a Saul fiával. Persze, örültem a magyar sikernek, de egy másik, az említett direktornál tizenkét évvel fiatalabb rendező volt az igazi meglepetés. Xavier Dolanra akkor figyeltem fel, amikor a zsűri tagjai között megláttam egy feltűnően fiatal fiút. Utánanéztem, kicsoda is ő, hogy huszonhat évesen bírálhatja a kortárs film legjobbjait. 

IMDB-s adatlapján beszédes a különböző fesztiválokon besöpört díjak száma (http://www.imdb.com/name/nm0230859/awards, 56 győzelem és 73 jelölés), és ez nem véletlen. A kanadai-francia rendező eddig öt nagyjátékfilmet készített, az elsőt (Megöltem anyámat, 2009) mindössze tizenkilenc évesen kezdte forgatni, és rögtön Cannes-i díjakkal tért haza.

Szóval igazi csodagyerek, akinek minden eddigi filmje ínyencség. Bár nem szerencsés egy film értelmezésénél magánéleti információkat bevonni, Dolan esetében ettől nem tekinthetünk el. Homoszexualitása áthatja filmjeit, a szerelmi szálak is sokszor azonos neműek vonzalmára épülnek (amikor éppen nem egy transznemű a főszereplő). Mondhatnánk, hogy így már érthető és természetes a rendező hypeolása, de itt ennél azért jóval többről van szó. Számomra az ő filmjei új generációt jelentenek, melyek egy új generációhoz szólnak, mind témájukban, mind formájukban nagyon modern, kísérletező, ugyanakkor már-már zavarba ejtően hagyománytisztelő módon.

Első találkozásom a montreáli rendezővel a Képzelt szerelmek (Les amours imaginaires/Heartbeats, 2010) című filmje volt, és mindmáig ez az alkotása áll hozzám legközelebb. A történet egy szerelmi háromszög, melyben a két jóbarát, Marie (Monia Chokri) és Francis (maga Dolan alakítja) beleszeret a valószínűtlenül szép Nicóba (Niels Schneider). Klasszikus forma, nagyjából kiszámítható végkifejlet. Mégis, ez a 101 perc egy vizuális és audiovizuális kéjutazás. A párbeszédek zseniálisak, a cselekményt néha megszakító rövid monológok a szerelemről tökéletesek. Korosztályos problémákat boncolgat művészi eszközökkel, és teszi mindezt végtelenül precízen. Érdekes dolog úgy élvezni és értékelni, sőt, szeretni egy filmet, hogy annak értékrendje távol áll tőlem – márpedig a Képzelt szerelmek sok ponton megkérdőjelezhető erkölcsisége épp elég alkalmat ad az egyet nem értésre.

Egy film esetében egy dolog a történet, és egy másik dolog maga a kivitelezés. És akkor mondhatjuk, hogy egy film jó, hogyha ezek ideális összhangja és egyensúlya megvalósul. Ilyen tekintetben a Képzelt szerelmek nagyon-nagyon jó film. Mint említettem, a történet majdhogynem egyszerű, mégis alapos és bőven elég. A képek és a hangok pedig egyszerűen varázslatosak. A színek, a fények, a lassítások alá bevágott, bőr alá kúszó, hibátlan ízléssel kiválasztott zenék mind kiválóan működnek együtt. Az egész filmet végigkíséri Nancy Sinatra Bang Bang-jének olasz verziója (Dalida előadásában), mely mind hangulatában, mind jelentésében nagyon találó.

Marie különc vintage stílusa az egész filmre rányomja a nosztalgikus, retro életérzést, aminek nem akarjuk, hogy vége legyen. Ő az igényes művész, akit Nico műveltsége legalább úgy megragad, mint a külseje. Francis pedig a magával folyton küszködő, érzékeny fiú, aki egyszerűen nem bír nem beleszeretni az angyalarcú Nicóba. Nicoról nem sok minden derül ki a film során, az ő karaktere végig ellenszenves marad. Önfeledten szórakozik a két baráttal, provokálja őket, jeleket küld feléjük, majd ezeket ártatlan arccal megcáfolja, elhiteti velük, amit ők el akarnak hinni, belemegy gyermeteg harcukba, és versenyezteti őket. Perverz játékba vonja őket, ahol minden határ elmosódik, és valami őrült vonzalom (amit szerelemnek nem neveznék) mentén egyre mélyebbre süllyednek.

A szereplők motivációját érdekes módon nem tőlük, vagy rajtuk keresztül tudjuk meg, hanem az interjú-szerű beszélgetésekből, teljesen különböző fiataloktól. Olyan, mintha ez a háromszög csak illusztrálná ezeket a gondolatokat. Ez a megoldás nagyon frissen hat, és inkább utólag tisztul ki a rendezői koncepció. A film végi zárójelenetben pedig olyan cliffhangert kapunk, amely után a stáblistát bámulva azt hajtogatjuk: "nem, ez nem lehet igaz...", ugyanakkor a mozzanat félelmetesen emberi és életszerű.

 A sok sajátos vonás mellett tipikusnak mondható, hogy Dolan saját filmjeiben szereplőként is feltűnik. Ez nekem mindig gyanús (miért akanrá valaki magát rendezni?), de az ő esete ebben is más. A jelmezektől a zenék kiválasztásáig filmjeinek minden részletét ő tervezi, uralja saját munkáit, komplett műalkotásokat hozva létre ezáltal.

Akit igazán érdekel Dolan eszköztára, és már túl van néhány filmjén, annak nagyon ajánlom ezt a Torontói Filmfesztivál által készített videót, ahol részletesen elemzik markáns rendezői stílusát: 

tízbőltíz

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zoskablogja.blog.hu/api/trackback/id/tr907639356

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!