Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!

2015. január 22. 12:32 - m.o.z.s.o.

Birdman avagy (a mell...)

Egyik kedvenc rendezőm, a mexikói Alejandro González Iñarritu négy év rákészülés után végre új filmmel szórakoztatja az igényes moziba járókat. A Korcs szerelmek (2000), a 21 gramm (2003), a Babel (2006) és a Biutiful (2010) nagyjátékfilmek után, eddigi műveitől merőben eltérő stílusú és szerkezetű filmet írt és rendezett. Míg korábban éppen a több szálon futó, egymásba torkolló történetfolyamok voltak jellemzők rá, most a másik véglet felé közelít "vágatlan" alkotásával.

A Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) akár kísérleti filmként is felfogható, hiszen Iñarritu sokat kockáztatott az egysnittes megoldással. A rizikófaktort viszont fantasztikus szereplőgárdával kompenzálta: Michael Keaton, Emma Stone, Edward Norton és Naomi Watts is lehetőséget kapott – hogy csak a főbb szereplőket említsem. És mivel a végig egy kamerával rögzített (legalábbis ennek illúzióját kelti az operatőri munka), közel két órás film tökéletesen működött, az összhatás lényegében hibátlan, a rendezőnek mindkét komponens – a forma és a színészek – „bejött”, így hosszú idők óta az egyik legnagyszerűbb filmes élményt kapjuk.

Az előzetes és a film címe felkészítettek, hogy egy öregedés-történetet fogunk látni, a néhai mozisztár torschlusspanik-ját, mely során a Broadway egyik színpadán akar helytállni és bizonyítani. Öreg ember nem vénember - és valóban, Riggan Thomson (Michael Keaton, aki mellesleg Batman megformálója volt 1989-ben), bár már erősen kopaszodik, arcát ráncok borítják, de fiatal szeretője és nagy tervei vannak. Az egykor szuperhőst alakító Hollywood-i híresség elvont darabot rendez, magára osztva a főszerepet, hogy ezzel is promotálja saját tehetségét. Persze, jó kérdés: kinek akar bizonyítani? Elsősorban saját magának, hiszen neki van szüksége arra, hogy a fejében folyton megszólaló Birdman-karaktert levetkőzze, és elismertesse magát a közönséggel is. Ez a levetkőzés a filmben aztán szimbolikusan is megtörténik, természetesen roppant groteszk módon. Riggan emellett apaként is helyt kéne, hogy álljon. Elvonóról visszatérő lánya (Emma Stone) most először van gyermekeként mellette, és mindennél nagyobb szüksége van egy apára. A szuperképességekkel apelláló Riggan puszta létezése is önmaga karikatúrája. Kétségbeesetten törekszik a maximumot nyújtani, holott fél minden kritikától és sikertelenségtől. Produkciójának az sem tesz jót, hogy leszerződteti az ünnepelt színpadi géniuszt, Mike Shinert (Edward Norton), aki lényegében lemossa őt a deszkákról. Az arrogáns színész ráadásul még lányára is szemet vet. Itt érdemes megjegyezni minden elfogultság nélkül, hogy Norton egyik legjobb alakítását látjuk a filmben. Képtelenség eldönteni, szeressük vagy utáljuk-e karakterét? A bántóan szemét, ugyanakkor esendően kiégett és őszinte férfi prototípusa ő, aki pimasz gátlástalansággal él, de a kiváltságosoknak feltárja sebezhető, és nagyon is sérült énjét.

A történet ismertetésében ezúttal nem mennék tovább, ugyanis hiába érdekes és jó a sztori, a film egyéb összetevői még izgalmasabbak. A már említett egysnittes kompozíció remekül működik: a jelenetek vágás nélkül folynak át egymásba, mintha mi lennénk a folyton élő és mozgó kamera, úgy követjük a szereplőket. Nappalok és éjszakák váltakoznak, és bár a helyszín elsősorban egy New York-i színház kissé lepattant épülete, a tér is kitágul néha tetőteraszok, utcák és bárok formájában. Képzelet és valóság összefonódik, és az amerikai filmgyár gigantikus paródiájának minimalista díszletét látványos CGI-effektek törik meg. Kimondva és kimondatlanul is, sőt, néha nevesítve utal a film a kortárs Hollywood minőségtelenségére, külön élvezet, amikor név szerint hoznak be olyan sztárokat, mint Michael Fassbender, Ryan Gosling vagy Ewan McGregor.

Mint a rendező minden filmje, a maga nemében ez is kegyetlen és leleplező. Izgalmas kérdéseket tesz fel, nem csak mint filmes önreflexió, hanem az egyes ember szintjén is. Nagyszerű monológok és párbeszédek hangzanak el, szembesítések és kioktatások, kérdések és válaszok. Dráma a vígjátékban, rengeteg geget építettek be a készítők, nagyon jó humorral tálalják az egyébként megrázó történetet. A Birdman kivételesen intelligens filmként működik, érezni a belefektetett munkát és odafigyelést (a latin-amerikai rendező híres csapatépítő tehetségéről): szépen komponált képek, fantasztikus színészek, kreatív aláfestő zene, erős szövegek, sok-sok szimbólum.

Első körben egyszerűen csak nagyon ajánlom mindenkinek. Másodszor pedig azoknak, akiknek bejöttek Iñarritu eddigi filmjei, akik csípik Edward Nortont és akik szerették a Sok hűhó semmiért bolondos Keaton-jét.

tízbőltíz

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zoskablogja.blog.hu/api/trackback/id/tr277097269

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!