Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!

2014. október 12. 14:30 - m.o.z.s.o.

Halhatatlan szeretők

Gondolom, nem egyedüliként fogadtam meg annak idején, hogy minden populáris vámpír-borzalmat nagy ívben elkerülök. Ám mikor megtudtam, hogy Jim Jarmusch legújabb filmjét az elmúlt években oly felkapottá vált vérszívó tematikába ágyazta be, máris kiskapukat kezdtem keresni magamnak tett ígéretem szigorú korlátain.

Várakozásaimmal ellentétben a történet nem használja ki a Twilight-szériára való reflektálás lehetőségét, és az ebből adódó számtalan humorforrást. A Halhatatlan szeretők egy melankolikus film. Egy dráma. Véresen komoly, mégis bársonyosan kedves. A rendezőtől megszokott, félelmetesen erős atmoszféra hamar ’megteremtődik’. A nyitójelenetek egy bakelitlemez forgására rímelve furcsa, szaggatott, folyton mozgó képsorokban mutatják be a két főszereplőt, Adamet (Tom Hiddleston) és Eve-et (Tilda Swinton). A vörös tónusú, befüggönyözött szobában gitárját magányosan pengető, éjfekete hajú férfi, és a keleti kényelemben elnyújtózó, földöntúlian szőke, világos karakterű nő között nagyon markáns ellentét feszül. És itt mutatkozik meg első ízben Jarmusch zsenialitása, hogy minden látszólagos különbség ellenére a két lény között évszázados harmóniát képes teremteni. A két főszereplő egyénileg egymás komplementere, de az összhatást tekintve elképzelhetetlen, hogy ők ne egy és ugyanazon egésznek a két fele legyenek. Ez a kettősség képileg is erősen jelen van a filmben.

A pszichedelikus rockkal aláfestett, lassan hömpölygő történet nem rejteget sok meglepetést. Sőt, még cselekménye is alig van. Adam unottan él detroiti házában, a sokszáz megélt év után mindenből kiábrándult: emberekből (őket konzekvensen csak zombinak nevezi), zenéből, tehetségből. Egy valami tartja őt életben, Eve szerelme. A nő Marokkóban él, Tangerben élvezi az örök életet. Neki ott van társasága, rengeteget olvas, és esténként sütkérezik a napközben felhevült házak még éjszaka is sugárzó napmelegében. Hogy ez a tökéletes pár külön él, annak az évek és a tapasztalat az oka. Igényük az elvonulás, a magány, holott semmilyen konkrét konfliktus nem ad okot különös szétválásukra. Eve azonnal kedveséhez utazik, amint Adam felhívja őt. Közös időtöltésük kimerül az éjjeli sétákban, zenehallgatásban, táplálkozásban, beszélgetésben. Láthatóan élvezik és igénylik egymás társaságát, nyoma sincs az unalomnak, pedig házasságuk majdnem évezredes.

Ebbe a vámpír-idillbe rondít bele a nő húga, Ava. Ő szintén vérszívó, ám családjától eltérően nem ismer önmérsékletet, és hiperaktív életstílusa igen távol áll testvérétől. Ava személyében hordozza a konfliktust, azt a feszültséget, aminek hiánya eddig mindent túl széppé, vészjóslóan gördülékennyé tett. Megjelenésével rögtön bajt okoz, viselkedése pedig felszabadítja a rokonaiban is meglévő, de eddig csak szunnyadó klasszikus vámpír toposzt.

Jarmusch alkotása (ismét) minden percében, minden képében hibátlan. A történet csak úgy alakul, hétköznapiságukban nagyszerű beszélgetések vezetik előre. Sokszor elenyésző apróságokba rejt fontos jeleket, melyeket ha észreveszünk, új tartalmakkal, sőt, új dimenziókkal telítődik meg a film. Ilyen például az Eve által használt Apple telefon, melynek logóját (az almát harapásnyommal) többször mutatja a kamera, ezzel utalva a paradicsomi állapotra, a bűnbeesésre, és a kiűzetésre, melynek a vámpírok is elszenvedői. A főszereplők nevei is magukért beszélnek. A zene, a már említett hangulat, a képek, a tempó mind a halhatatlanság igényes unalmát tükrözik. Mintha eddig kellett volna várnunk, hogy valaki elénk tárja ezt az elfogadhatónak tűnő képet a vámpírokról.

A film vége a lassan alakuló, közel két órához képest hirtelen és drasztikusan csavarja ki a látottakat. Adam és Eve igényesek, „sznobok”, az emberiség felett állnak mind történelmileg, mind szellemileg, értéket képviselnek. De mindez hazugság, egy álca, mert ők azok, amik, és a számunkra végtelenül megnyerő viselkedésükkel végig ezt - vagyis saját magukat - tagadják. A zárójelenet minden eddig látott kifinomultságukat megkérdőjelezi, és szinte várnánk, hogy akkor most kezdődjön el a történet. Pedig a film vége az ő végzetük is, az emberöltők alatt felépített, vonzó és szimpatikus arculatuk totális lerombolása.

Ajánlom minden Jim Jarmusch-t kedvelő megszállottnak, Tom Hiddleston rajongóinak (és Tilda Swintonénak, már ha vannak ilyenek) és a vámpírok szerelmeseinek. Szép filmélmény, gondolatisága meglepő és friss, a színészi alakítások pedig jelzővel alig illethetőn csodálatosak.

tízbőlkilenc

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zoskablogja.blog.hu/api/trackback/id/tr206783943

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!