Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!

2014. július 22. 11:18 - m.o.z.s.o.

Kánikulai délután

Sidney Lumet (Tizenkét dühös ember, 1957; Serpico, 1973) 1975-ös filmje az első bankrablós, egy helységben játszódó lélektani drámák egyike, mely megtörtént eseményt dolgoz fel. Lumet a Serpico után másodszor dolgozott Al Pacinóval, és bár merőben más történetet mutat be, ismét pontos képet fest a New York-i jó fiúk-rossz fiúk konfliktusáról. Pacino életművének korai szakasza amúgy is tobzódik a jobbnál jobb filmekben, a ’70-es évek mozijait mintha rá szabták volna (Serpico, Keresztapa I-II., Madárijesztő), és ez alól a Kánikulai délután sem kivétel.

A film alaphelyzete egy félresikerült bankrablási kísérlet. „Vidámabban! Bankrablást élnek át! Rózsacsokrot kapnak majd a banktól.” - lelkesíti cinikusan Sonny (Al Pacino) a pénztárgépeket lassan kirámoló ügyintéző nőket. A bankban dolgozók szinte készségesen segítenek neki, nem próbálnak ügyeskedni, miattuk akár még sikerrel is járhatna a betörők akciója. Ám ügyetlenkedésüknek hála az utcáról észreveszik, hogy valami nincs rendben az elfüggönyözött pénzintézetben, és kihívják a rendőröket. Percek alatt ellepik a környéket a fegyveresek, minden ablakból és háztetőről puskacsövek szegeződnek az épületre. Sonny és társa, Sal (John Cazale), a sarokba szorított kutyák kétségbeesett dühével igyekeznek felvenni a harcot a körülményekkel szemben, egyre merészebb terveket kitalálva, hogy élve kikerüljenek eleve vesztes helyzetükből. A sajtó is hamar a helyszínre ér, így a két férfi akcióját a média élőben közvetíti.

Al Pacino alakjának legkarizmatikusabb jelenete, amikor kimerészkedik az utcára, hogy a nyomozóval tárgyaljon, majd elkezdi kiabálni az 1971-es, rendőri brutalitásáról elhíresült börtönlázadás nevét: „Attica! Attica! Attica!”.

Ezzel úgy felhergeli a közben összeverődött, a hippi-korszak világbékéjének mámorában élő tömeget, hogy szinte mind átállnak az ő oldalára, és a bámészkodás hamar rögtönzött tüntetéssé alakul. Ráadásul amint kiszivárog, hogy Sonny homoszexuális, azonnal megjelennek a szimpatizáló aktivisták, így már nem pusztán túszdráma zajlik, hanem az egész társadalmat érintő, vagy minimum foglalkoztató kérdések kerülnek a középpontba. Az újságírók jelenléte is nekik kedvez, ezért a rendőrség nem mer erőszakoskodni, hanem kénytelenek együttműködni a rablókkal – sakkhelyzet alakul ki.

A mentálisan gyengébb Sal Sonnyval ellentétben nem élvezi a helyzetet, nem rá esélyt, hogy megússzák. Pánikba esik és számon kéri társát: vagy szabadon kisétálnak, vagy végeznek magukkal.

Labilis természete és Cazale félelmetesen kiismerhetetlen arca sokszor azt az érzetet kelti, hogy pillanatokon belül lemészárol mindenkit a környezetében. Nyomott és őrlő atmoszférája révén a film teljesen bevonja a nézőt a történetbe, és szinte együtt izzadunk a szereplőkkel a forró, kánikulai délutánon.

Mindvégig elképesztően reális emberi reakciókat látunk, a két ’balek’ szánalmat ébreszt bennünk, annyira esendőek és szerencsétlenek. Az általuk generált, egyre durvuló helyzet próbára teszi emberségüket. Az idő múlásával szó szerint kivetkőznek magukból, az elviselhetetlen hőséggel párhuzamosan pedig egyre nő rajtuk a nyomás. Inkább tűnnek ők áldozatnak, akikkel azonosulni tudunk, mint a túszul ejtett személyzet. „Katolikus vagyok. Nem akarok senkit bántani, megértették?” – hangzik el a film elején, és ez a hozzáállás végig jellemzi a folyton tervező és beszélő Sonnyt. Megállás nélkül opciókat keres, hogy élve kijussanak, és lehetőleg a börtönt is elkerüljék. Ő a bűncselekmény kieszelője, és bár konkrét terv nélkül, a legjobbra felkészülve vágtak bele a rablásba, amint szorítóba kerülnek, egyre kreatívabb és okosabb megoldásokat kezd számba venni. És talán pont ebben rejlik a film drámai ereje: az első perctől tudni lehet, hogy kilátástalan helyzetükből egyetlen út vezet ki...

A Kánikulai délutánt vitathatatlanul Pacino alakítása teszi nagy filmmé. Végig riadt tekintete és elfojtott indulatai folytonos feszültséget keltenek. Érdekes, hogy korábban a Keresztapa-filmek révén John Cazale-lal már játszottak együtt. Valamiért nagyon jól működik köztük a kémia, Cazale remekül hátterezik a sziporkázó Pacinónak. Ezt a filmet ajánlom mindenkinek, aki szereti Al Pacinót, akinek tetszett A belső ember című film (2006), és aki szereti a még bölcs és igényes amerikai klasszikusokat.

tízbőlkilenc

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zoskablogja.blog.hu/api/trackback/id/tr516531401

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!