Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!

2014. április 05. 15:09 - m.o.z.s.o.

Utolsó utazás

Az Utolsó utazást, ha csak a címét látom, biztos, hogy nem nézem meg. De mivel Benedict Cumberbatch filmjei között találtam, és az előzetes képi világa, stílusa ígéretesnek tűnt, a film felkeltette érdeklődésemet.

Talán furcsán hangzik, de ez a film a legelső perctől kezdve szimpatikus volt. Valamiért az elejétől fogva rokonszenvesnek éreztem a cselekmény közegét, a szereplőket, a normális embereket, a normális értékeket, a normális viselkedési formákat. Ez pedig ritka. Azt éreztem, minden a helyén van benne, minden olyan természetes, vártam a következő perceket, és tudtam, hogy ezt most nagyon jól összerakták, és hiba nélkül fog eltelni ez a másfél óra. Leszámítva a kissé életszerűtlen és morálisan megkérdőjelezhető befejezést (ami még így is hatásosra sikerült), az Utolsó utazás végig félelmetesen emberi volt.

James (Benedict Cumberbatch) huszonkilenc éves, végső stádiumban lévő rákbeteg, aki elhatározza, hogy három legjobb barátját egy különleges utazásra hívja. Így Davy (Tom Burke), Miles (JJ Feild) és Bill (Adam Robertson) felkerekednek, hogy (néha szó szerint) hátukra kapják beteg társukat, és eljussanak a Barafundle-öbölbe, Jim kedvenc helyére. A film első fele könnyed módon mutatja be a négy fiú utazását, a ’négy férfi egy lakatlan szigeten’ alaphelyzetből adódó összes helyzetkomikumot kihasználva. Zseniálisan abszurd jelenet például a tengerparton régi Star Wars figurákat kereső megszállott (Hugh Bonneville) párbeszéde a fiatalokkal. De az egyre nehezedő fizikai kihívásokkal együtt előbukkannak a konfliktusok, a régi sebek és a feszülő ellentétek, melyeket kezelni kell, hiszen ez az utolsó pillanat, amikor még rendezhetik egymással problémáikat. A roadmovie-jellegű alkotás így válik lassan drámává.

A rendező Hattie Dalton kezei alatt az egyébként is álomszép helyszíneket gyönyörűen fotózták, a zenék ízlésesen lettek kiválogatva (https://www.youtube.com/watch?v=VMjFM2neCaU), a szereplők is hitelesek, beleadják magukat a történetbe. A színészek közötti kémia nagyon jól működik, én végig érezni véltem, hogy ez - bár drámáról van szó, de - örömforgatás volt számukra. Ahogy James-et tolják a külön neki épített bicikli-szerű járgányon, ahogy fokozatosan szabadulnak meg feleslegesen magukkal cipelt holmijaiktól, ahogy gyerekként bunyóznak, kergetőznek, ugrálnak a tűz körül, vagy kapaszkodnak fel mindannyian a sárga kordéra, hogy leguruljanak egy dombról - ezek mind egyfajta visszatérést jelentenek egy ősi és szent létformához. Ez a létforma pedig ideális állapotot jelent a halál küszöbén álló Jimnek.

Cumberbatch teljesen levedli sherlocki énjét, amelyet egy ideje teljes mértékben azonosítunk vele – igaz, a sorozatbeli nyomozó szerepét ugyanebben az évben vette csak fel (2010). Átlényegülten lavírozik érzelmei között, mer gyengéd lenni, sírni, saját nyomorán nevetni, barátainak kőkeményen beszólni, ugyanakkor a kritikát is elfogadja tőlük. Az egész történet egyik legnagyobb erősségét pont ebben látom, hogy határhelyzetben mutatja meg egy régi, nagyon szoros barátság olyan szintjét, ahol tényleg minden mindegy, nincs helye a hazugságoknak, és értelmét veszti a sértődés. Ehhez persze idő kell, hogy ők is rájöjjenek, de a folyamat szépen íveli át a filmet. Mind a négyen nagyon eltérő személyiségek, néhány kérdésben az alapoktól eltér a véleményük. Mindegyikük magával hozza saját problémáit, melyekkel szégyellnek előhozakodni James állapota miatt. De fel kell ismerniük és el kell fogadniuk, hogy ennek fényében az ő otthoni konfliktusaik és próbatételeik semmivel sem „kevesebbek”, mint Jim betegsége, csak a hozzáállásuk nem mindegy.

Davy többször kiakad a többiekre, amiért nem vállalnak részt barátjuk ápolásában, folyamatosan aggódik Jamesért, szinte hisztérikusan védelmezi őt. Viselkedése annyira érthető, annyira hétköznapi, hogy nem lehet vele nem azonosulni. A csupa szív Bill párkapcsolati problémáit hozza magával, vagyis ezek elől menekül a mesés utazásba. Miles a legellentmondásosabb figura, állandó cinizmusával von pajzsot maga köré, hogy érzelmeit elrejtse. Jim pedig a haldoklók bölcsességével szemléli társait, végig készül valamire, és amikor hatalmába keríti a rémület, kegyetlenül osztja ki azokat, akiket legjobban szeret. Ez a négy nagyon különböző jellem a barátság rengeteg aspektusát mutatja meg, és az eltúlzott helyzet ellenére számtalanszor magunkra ismerhetünk.

Ne féljen senki a filmtől, nincs benne semmi Legyek urás attitűd, vagy a szigeten a túlélésért küzdő, őslakosok elől menekülő számkivetettek. Inkább mintha a Mumford and Sons hétvégi kiruccanását néznénk egy kis Wales-i szigetre: kockás ingek, kötött pulcsik, mellények, bőrdzsekik, bakancsok és kalapok, ír kocsmazenével.

Mindenkinek ajánlom ezt a mesét, ezt a mesés utazást angyalokkal, tűztánccal és vadlovakkal. Kemény kérdéseket vág a nézőhöz (a végkimenetel pedig kifejezetten provokatív), mélységesen elgondolkodtat, de teszi mindezt álomszép eszközökkel és nagyon jó humorral. Javaslom a többszöri megnézést is, sok apró részlet egészíti ki másodszorra az élményt és az üzenetet egyaránt.

https://www.youtube.com/watch?v=exqPzEYADuk

tízbőltíz

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zoskablogja.blog.hu/api/trackback/id/tr335950378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!