Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!

2014. március 02. 17:58 - m.o.z.s.o.

A házban

A valóság írja a regényt, vagy az írói fikciók válnak valóra az életben? Bűn-e az alkotás táptalajaként funkcionáló realitást a végletekig kihasználni?

Claude tipikus hátsó sorban ülő, hallgatag, eminens tanuló, akinek istenáldotta tehetsége van az íráshoz. Ez tanárának, Germainnak is feltűnik, aki azonnal lecsap rá, és különórák keretében tanítgatja a történetvezetés művészetére. Ám – vesztére – a megtestesült romlottságot veszi pártfogásába, és mire észbe kap, már nincs ereje kiszabadulni a rendkívül vonzó, de bomlasztó erő alól. Az angyali tekintetű, szelíd Claude év elején izgalmas fogalmazással lepi meg tanárát: részletesen beszámol hétvégi látogatásáról barátja, Rapha házában. Mint kiderül, a nyár folyamán módszeresen kitervelte, hogyan kerüljön közel matematikából korrepetálásra szoruló osztálytársához, és amikor végre bejut hozzájuk, rögtön beépül az idegen környezetbe. Mint egy élősködő telepszik az Artole családra, jelenléte ránehezedik azok egyhangú hétköznapjaira: a nyugodt, kertvárosi idill szép lassan nyomasztó és torz történések színterévé válik. Semmi vér, semmi hitchcocki settenkedés, a fiú puszta jelenléte, cinikusan fürkésző, kíváncsi tekintete ugyanezt a hatást éri el, és mi borzongva nézzük, ahogy a bomlás eluralkodik a takaros családon.

Az események véget nem érő folyamatnak tűnnek, Claude minden fogalmazást így fejez be: „folytatása következik”. Ezzel fenntartja Germain figyelmét, aki maga is egyre jobban és mélyebben bevonódik az idegen család életébe, ő is sorsuk alakítójává válik, ahogy tanácsaival ellátja a fiút. Nem teljesen egyértelmű, hogy Germain tudatában van-e diákja tetteinek valóságával, vagy inkább el akarja hinni, hogy a leírtak csupán a fantázia szüleményei? Hol biztatja a fiút, hol óva inti a további beavatkozástól. Félelmetes, ahogy a tanár történet iránt eleinte közömbös feleségét (Christin Scott Thomas) szép lassan szintén behálózza Artole-ék életének abszurd és cinikus leírása. Sőt, Jeanne is feljogosítva érzi magát, hogy beleszóljon, így ő is részesévé válik a történetnek.

Többször elhangzik a filmben, hogy Claude szemében Rapha és szülei egyenlők a „normális család” fogalmával. Az irritálóan középosztálybeli, otthon unatkozó szépasszony (Emmanuelle Seigner) minden este fásultan várja haza állandóan csak munkájáról és Kínáról mesélő férjét (Denis Ménochet). A családon romlás angyalaként végigpusztító Claude minden családtagnak megtestesíti azt, amire éppen vágynak. Jelenléte hiánypótló, érzékenyen játssza meg a kiüresedett életek gyenge pontjait. Így válik az apa fiává, Rapha barátjává, és Esther gyengéd szeretőjévé.

François Ozon filmjében mintha nem keresne választ Claude viselkedésére. Megtudjuk, hogy egyedül él mozgássérült apjával, aki az ő ápolására szorul. Sosem látunk be életébe (kivéve a film legvégét), csupán utalásokból és Rapha családjához való hozzáállásából sejtjük, hogy egészen más háttérrel rendelkezik, mint „barátja”. Talán a düh és az irigység vezérli? De ennél ő feljebb áll, sokkal intelligensebb annál, minthogy egyszerű bosszúval magyarázzuk tetteit. Kíváncsiság? Lehet. Bizonyítási vágy, hogy tehetségét igazolja? Nem kizárt, és ezt támasztja alá, hogy egyetlen egyszer látjuk gyengének és kiszolgáltatottnak őt: amikor úgy tűnik, nem járhat többet Artole-ék házába. Ekkor szembesül azzal, hogy ez az inspiráció megszűnését jelentené, és szinte hisztérikusan kér segítséget Germaintől.

A házban egy mesterien megalkotott thriller - a szó legnemesebb értelmében. Az erőszak és rohanás elhasznált eszközei nélkül teremt vérfagyasztó feszültséget, így lebilincselve a néző figyelmét és lelkét. Nagyon hatásosan működik a film. Képtelenek vagyunk állást foglalni, egyik szereplő sem kevésbé szimpatikus vagy ellenszenves, mint a másik. A film elejétől látjuk, hogy Claude viselkedése a gyökereitől kezdve beteg, abnormális, mégis, átérezzük, micsoda mámorító érzés az irányítás hatalma. A döbbenetes történet nem lenne ennyire erős a színészi alakítások nélkül. Egytől egyig fantasztikusan játszanak, a Claude-ot megformáló Ernst Umhauer arca még sok álmatlan éjszakát okoz a film megnézése után. A képek gyakran önálló életet élő kompozíciók, Philippe Rombi zenéje pedig a könnyed, játékos dallamokból drámai, zaklatott hangokká alakulva festi alá a cselekményt.

https://www.youtube.com/watch?v=cB41tWQU3WE

Ajánlom a megválaszolatlan kérdések szerelmeseinek és azoknak, akik szeretik, ha egy film bő másfél órára átveszi az elméjük feletti irányítást. Az élmény garantált.

https://www.youtube.com/watch?v=eegoZpxQCzc

tízbőlkilenc

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zoskablogja.blog.hu/api/trackback/id/tr385839318

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!