Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!

2014. január 21. 17:46 - m.o.z.s.o.

Apró, kis hazugságok

Hogyan lehet mindenkit foglalkoztató, de nem felszínes kérdéseket feltenni egy könnyed filmben? Például így. Ahogy Guillaume Canet két és fél órás filmjében teszi. Humorral, elegánsan, életszerűen.

Az Apró, kis hazugságok egy, a felső-középosztály tagjaiból álló baráti társaság nyaralását mutatja be. Évek óta eljárnak Max (François Cluzet) dél-franciaországi nyaralójába, ahol egy hónapot töltenek együtt. Napközben fociznak, hajókáznak, kagylót esznek, este szórakoznak. Akad köztük, aki egyedül jön, de több házaspár is gyerekekkel érkezik az álomszép tengerpartra.

Sokunknak ismerős lehet az élmény (akár a gyerek, akár a felnőtt szemszögből), amikor több családdal együtt egy hétre meglépünk nyaralni, napközben közös programok, és este, miután a generációk szétválnak, indul az őrült Scrabble parti, vagy a világmegváltó beszélgetések – természetesen alkohollal oldva a gátlásokon. Akinek megvan ez az életérzés, az nagyon hamar rá fog érezni a film ízére. És ez első sorban a fergeteges színészgárdának köszönhető, akik egytől egyig profik (Gilles Lellouche, Valérie Bonneton, Anne Marivin), de ebben a filmben megdöbbentő hitelességgel alakítják az egyszerű, összeszokott csapatot. Amikor nevetnek, örülnek, spontán módon és mesterkéltség nélkül, amikor sírnak, elhisszük, hogy valóban szomorúak, hogy tényleg fájdalmat okoztak egymásnak. Mintha a forgatás egy jutalomút lett volna számukra, ahol átélték azt, ami a cselekmény szerint rájuk vár.

Az utazást beárnyékolja Ludo (Jean Dujardin) balesete, aki ahelyett, hogy a tengerparton mulatna velük, félholtan fekszik az intenzív osztályon. A szituáció ezáltal rögtön érdekes morális kérdést vet fel: elmenjenek-e nyaralni, itt hagyva barátjukat, aki – mint később kiderül – amúgy a társaság lelke, vagy inkább maradjanak mellette? Végül döntenek, meggyőzik egymást, hogy Ludón úgysem segíthetnek, nekik meg szükségük van a kikapcsolódásra, és elindulnak. A hazugságok sora itt veszi kezdetét. Nem kell nagy dolgokra gondolni, senkinek sincs bűnös múltja, vagy titkos viszonya… egyszerű, hétköznapi problémákat visznek magukkal a hatszáz kilométeres útra. A történet fő feszültségét Vincent (Benoit Magimel) váratlan coming out-ja okozza, mellyel atyai barátját, Maxot lepi meg. A titok kettejük között marad, ám Max nem bírja feldolgozni az információt (főleg, mivel éppen ő maga a hódolat tárgya), ezért egyre lehetetlenebbül viselkedik, és csak mi értjük, mi ennek az oka. A probléma súlyán helyzetkomikumok sokaságával könnyít a rendező, de érezzük, milyen alattomos repedés keletkezett az egyébként régi és jó barátságon.

A látszólag tökéletesen működő kis közösség tagjai között egy dolog marad végig őszinte: egymás szeretete. Tényleg fontosak egymásnak, és apró hazugságaik, az igazság elferdítése, a valóság megszépítése inkább a saját magukkal vívott küzdelmeik leképeződése. A történetben egyvalaki áll mindezeken felül: a helyi kagylótenyésztő Jean-Louis (érdekesség, hogy az őt alakító Joël Dupuch a való életben tényleg a leghíresebb francia ’osztrigafarmer’). A film végén az ő keserű monológja ébreszti rá a többieket, hogy mennyi felesleges megjátszástól kímélhetnék meg magukat.

A kérdés az, mindez mennyire tudatos? Tudják-e, felismerik-e ők egyáltalán, hogy bizonyos dolgok félresiklottak? A koncepciónak nagyon szép gesztusa az, hogy nem ítélkezik, szereplőit nem teszi nevetségessé vagy szánalomra méltóvá. Tulajdonképpen pont a mi, hétköznapi, átlagos életű, viszonylagos jómódban élő társadalmunknak tart tükröt. Magunkra ismerünk az sms-eit mindenkinek megmutató Antoine-ban (Laurent Lafitte), a legjobb szobáért gyermekmód versenyt futó felnőttekben, a férfiak közt csak sodródó Marie-ban (Marion Cotillard), és a barátjában csalódó Max-ban is. A film tehát nem tesz többet, mint finoman, fokozatosan, szerethetően bemutatja nekünk önmagunkat.

Az egyetlen gyenge pont a szerkezetben a befejezés. Ha nem ismernénk Guillaume Canet munkásságát és ízlését, ki lehetne jelenteni, hogy az egész egy valószínűtlen giccsbe fúló film, amely nem fut ki sehová. Én azonban arra hajlok, hogy a szó szerint összeborulós, kibékülős, újrakezdős záró képsorok inkább a saját szociális létbiztonságunk felett érzett megnyugvásunk karikatúrája. Egy álom-szerű végkifejlet, ahol a biztos háttérrel bíró emberek (mi) lesírják magukról az álcákat, és biztosítják egymást az újrakezdés lehetőségéről. Tegyük fel, hogy a történetben először teljesen őszinték egymáshoz. Jobb később, mint soha.

Ezt a filmet mindenkinek ajánlom, félelmetes, ahogy szinte mindegyik jelenetben található valami nagyon is ismerős momentum. Mindez jó zenékkel, gyönyörű képekkel, és nem győzöm hangsúlyozni, remek színészekkel tálalva.

tízbőlnyolc

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zoskablogja.blog.hu/api/trackback/id/tr835773814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!