Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!

2013. július 08. 10:54 - m.o.z.s.o.

Holdfény királyság

’Ja, az a cserkészes film’ – sokan csak így emlegetik a 2012-es év Wes Anderson meséjét. Igaz, szerepelnek benne cserkészek, de könnyelműség lenne ennyivel elintézni ezt a másfél órát. A különc amerikai rendező színes, mese-szerű, csodabogarakat bemutató műveiről híres. Legsikeresebb alkotása a Tenenbaum, a háziátok, 2001-ből (ezzel kapcsolatban megint csak nem bírom ki - hiába fogadom meg minden alkalommal -, hogy ne tegyek megjegyzést a cím fordításával kapcsolatban. Az eredeti ugyanis „The Royal Tenenbaums”, a családfő neve után, és nem értem, hogyan lehet ennyire gagyinak tűnő címet adni egy egyébként fantasztikus filmnek).

A Holdfény királyság megjelenése évében a Cannes-i fesztivál nyitófilmje volt, és ez rendjén is van így, nyilvánvaló amerikaisága ellenére. Hogy miért? Először is vegyük az Anderson által megfűzött színészeket: Bill Murray, a szórakozott, gyerekeivel alig foglalkozó apa, Tilda Swinton, az árva gyerekeket begyűjtő Gyermekvédelem, rideg állami alkalmazott, Bruce Willis, a lelkiismeretes, jószívű rendőr, Harvey Keitel, a főcserkész és Edward Norton, a precíz matematikatanár, aki a vakáció alatt cserkésztábort vezet. Anderson általában állandó színészekkel dolgozik, Murray például a rendező majdnem mindegyik filmjében felbukkant, így a The Royal Tenenbaumsban, a 2004-es Édes vízi életben, vagy az Utazás Darjeelingbe (2007) címűben is láthattuk.

A Holdfény királyság cselekményének helyszíne egy sziget, New England közelében. Egy különc világ, különc helyiekkel. Ez rögtön az elején, a piros kabátos narrátor feltűnésekor egyértelművé válik. Az ott táborozó cserkészcsapatból megszökik a tizenkét éves Sam, hogy találkozzon Suzyval, és együtt barangolják be a szigetet. Mindent előre megterveznek, Sam a táborban szerzett tudását kamatoztatva Old Shatterhand magabiztosságával vág át árkon-bokron, a lány pedig követi őt. Bár gyerekek és gyerekesek, mégis, kapcsolatukban, mely eleinte a barátság-szerelem határán táncol, mindenki felfedezheti a magára vonatkozó fejezeteket. Teljes egymásra utaltságuk során viszonyuk kíváncsi szerelemmé szelídül, épp ezért kezdünk el nekik szurkolni, nehogy a felnőttek rájuk találjanak. Azok a felnőttek, akik képmutatók, akik titkos viszonyokat folytatnak, ugyanakkor felháborodnak a két tizenéves szökésén.  Suzy és Sam nem sokáig élvezhetik a magányt, pár nap alatt megtalálják őket, Samért eljön Gyermekvédelem (igen, direkt írtam így), Suzyt pedig szülei viszik haza. Ám Sam csapattársai, akik korábban mindent elkövettek, hogy őt kiközösítsék, elszégyellik magukat, és bajtársiasságból mentőakciót szerveznek. Ennek során a fiút és szerelmét is kiszabadítják, hogy együtt végleg megszökhessenek.

Nem mondhatom, hogy elfogultság nélkül, de számomra egyértelműen Norton karaktere a legkedvesebb. Ward cserkésztiszt eleinte kissé merev személyiség, de csupa jóindulat. Reggelente szigorúan ellenőrzi a tábor helyzetét, határozottan osztogatja a parancsokat, ám amikor Sam eltűnésére fény derül, megszeppen, és félszegen teszi meg az első kutató lépéseket. De idővel belejön, megtalálja a helyét, és minden erejét és jó szándékát bevetve igyekszik segíteni a fiúnak. Ő, és a Willis által alakított Sharp kapitány, a helyi rendfenntartó erők egyszemélyes képviselete a két ember, akik leszidás helyett megpróbálják megérteni a gyerekek lelkében végbemenő folyamatokat.

Az alkotás legsajátosabb vonása a színvilága. Az egész film kicsit pasztell, az okkersárga dominál, a ’60-as éveket remekül megidézik a díszletek és jelmezek. A belső teret igénylő jelenetek mindegyikénél kialakítottak egy-egy jellegzetes enteriőrt, Suzyék háza például piros-rózsaszín, Sam mostohaszüleinek otthona sárga, a cserkésztáborban pedig minden drapp, barna és sárga. Ez részletkérdésnek tűnhet, de szervesen kapcsolódik mind a szereplők jelleméhez, mind ahhoz a kerek egészhez, amelyet Anderson a vászonra visz. Minden egyes képkocka a helyén van, hiba nélküliek a kompozíciók, minden részletnek jelentősége van a képeken. A zenét napjaink legtöbbet foglalkoztatott francia filmzeneszerzője, Alexandre Desplat jegyzi. Szerencsére rengeteg film zenei aláfestéséhez járult már hozzá, így hallhattuk például A királynőben, a Színes fátyolban, a Coco Chanelben, A király beszédében, Az élet fájában, sőt, az utolsó Harry Potterben is.

A Holdfény királyság összességében pompás filmélmény, csodás látványvilággal és remek szereplőkkel. A történet aranyos, de semmi több, a karakterek nincsenek úgy kibontva, mint azt egy jó filmtől várnánk. Viszont épp a leheletfinom szín-fény-zene-környezet kombináció többet elmond róluk, mintha megismernénk múltjukat.

Végül álljon itt Purcell Abdelazer-szvitje, mely a film stílusához tökéletesen idomulva ad neki keretet:

tízbőlnyolc

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zoskablogja.blog.hu/api/trackback/id/tr965395689

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!