Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!

2013. június 05. 16:46 - m.o.z.s.o.

Egy lányról

Ha létezne „kötelező filmek listája” az iskolákban, a lányoknak biztosan előírnám ezt a filmet. Eredeti címe (An Education) a maga két szavával röviden, de velősen összegzi a lényeget: egy tanítás, vagy inkább okulás. A címfordítók ugyan finomítottak egy kicsit rajta, de még a magyar verzióban is érezhető az a balladai jelleg, ami tényleg a film sajátja.

A dán rendezőnő, Lone Scherfig korábbi filmjeihez képest ezúttal teljesen új stílusban alkotott. A vadászatról szóló cikkemben már említettem a dogma-filmeket, többek között pont az általa rendezett Olasz nyelv kezdőknek címűt is. Scherfig elsők között kezdett nyugat felé tendálni, így rendezett az angolokkal (Wilbur öngyilkos akar lenni, 2002.), majd később Amerikában is szerencsét próbált (Egy nap, 2011.).

Az Egy lányról egy ízig-vérig angol dráma, eleinte nehezen hittem el, hogy valóban dán rendező munkája. Talán pont az északi érzékenység és letisztult, kifinomult gondolatvilág kellett ahhoz, hogy létrejöjjön egy ennyire „nagyon angol” film. Scherfig kívülről látja a szigetország előnyeit és lehetőségeit, hibáit és korlátait, ezért nyúlhatott ilyen biztosan a témához. A téma pedig egy kamasz lány, Jenny coming-of-age sztorija a hatvanas évek Londonjában. Miről álmodik a lány? Hát persze, hogy a jóképű, udvarias és szellemes férfiról. Férfiról, nem fiúról, mert úgy érzi, hogy csak tőle kaphatja meg azt a fajta figyelmességet, amire vágyik.

Jenny hazafelé tart zenekari próbájáról, amikor a szakadó esőben lelassít mellette egy sötétbordó Bristol, és kihajol belőle A Férfi. Hazaviszi Jennyt, majd mikor néhány nap múlva véletlenül összefutnak, elhívja őt egy koncertre. Persze, a lánynak több sem kell, pillanatok alatt fülig szerelmes lesz a különös idegenbe. Nyárspolgári szülei, főleg kicsinyes apja eleinte rossz szemmel nézi serdülő lánya alakulóban lévő viszonyát a nála jóval idősebb Daviddel, de a férfi lenyűgöző, simulékony modora meglágyítja szívüket, és még egy oxfordi kirándulást is engedélyeznek nekik. David bevezeti a Párizsba vágyó és Juliette Greco-t hallgató lányt a londoni felsőosztály csillogó életébe, színházba és hangversenyekre viszi őt, a délutánokat barátja fényűző villájában töltik el. Azonban mindez túl szép, túl tökéletes ahhoz, hogy egy „boldogan éltek, míg meg nem” sztorivá váljon. Jenny eleinte elnézi David különc, illegálisnak tűnő apró ügyleteit, de idővel egyre több tárul elé e sötét titkokból. Gyanakvását a férfi egy párizsi utazással oszlatja el, ahonnan hazatérve mindketten megerősödnek egymás iránti szerelmükben. Az események egészen a leánykérésig „fajulnak”,  viszont itt abba kell hagynom az események rövid vázolását, hiszen pont a film régóta várt és jól előkészített csattanója következik.

Carey Mulligan (Testvérek, 2009.; Drive-Gázt!, 2011.; A nagy Gatsby, 2013.) ennek a filmnek köszönheti azóta töretlenül felfelé ívelő karrierjét. Megnyerő hitelességgel alakítja az okos, mindenre nyitott, de szigorúan nevelt, épp ezért kitörni vágyó gimnazista lányt. Partnere Peter Sarsgaard, akit ezelőtt főleg közepes minőségű krimikben és akciófilmekben láthattunk (Bőrnyakúak, Légcsavar, 2005.; Kiadatás, 2007.). Azt hiszem, keresve sem találhattak volna jobb színészt erre a szerepre: elsőre ellenszenves, tenyérbe mászó modorától megborzongunk, aztán szép lassan elkezdünk azonosulni Jenny érzéseivel, és David immár jóképű, megnyerő férfinek hat. A következő percben viszont megint a szélhámost látjuk benne, és legszívesebben a képernyőt kopogtatva kiabálnánk a lánynak, hogy meneküljön, amíg lehet. A szülőket Cara Seymour és Alfred Molina alakítják, remekül illeszkedve a kor és a környezet pasztell hátterébe. A maga buta, mégis nagyon szerethető szeleburdiságával egyik kedvenc szereplőm a gyönyörű Rosamund Pike által megformált Helen, aki annak köszönheti, hogy meg tud maradni abban a környezetben, amit barátja biztosít neki, hogy nem ért és nem is akar érteni semmit. Ezáltal szöges ellentéte Jennynek.

Az egész film valahogy a maga egyszerűségében nagyszerű. Csak a kosztümök emelkednek ki látvány-szinten, a jelmeztervező Odile Dicks-Mireaux kitett magáért. Semmi manír, semmi extra látványvilág. Egy lányról szól, aki éppenséggel mi is lehetnénk. Ajánlom azoknak, akik egy viszonylag könnyed, de elgondolkodtató filmre vágynak, és ajánlom minden lánynak és nőnek, mert ebből lehet tanulni…

tízbőlkilenc

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zoskablogja.blog.hu/api/trackback/id/tr735345712

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!