Valahol a Balkánon békefenntartók nemzetközi kis csapata igyekszik jobbá tenni a földi poklot. Kérdés, hogy az ő szintjükön és az ő eszközeikkel, fegyverek nélkül, észérvekkel, eltökéltséggel és egy tolmáccsal tehetnek-e bármit is az aláaknázott hegyvidéken?

Az egyszerű alaphelyzet szerint a háború sújtotta semmi közepén, egy albániai (?) hegyi közösség kútjában hullát találnak, ami miatt a helyiek nem jutnak vízhez. A két terepjáróból álló kis ENSZ-konvoj tagjai megpróbálják kiemelni a holttestet, de kötelük elszakad, így új megoldás után kell nézniük. Ám a háborús övezetben nem egyszerű új kötelet találni, ha mégis akad egy, azt vagy akasztásra használják, vagy zászlórúdon feszül, vagy a másik végén egy véreb van. És ha nem lenne elég az ellenség fenyegető (mondjuk egyszer sem megjelenített, csupán sejtetett) jelenléte, és a döglött tehenek alá rejtett aknák, akkor ott van a katonai szervek és a békefenntartók közötti bürokratikus útvesztő is, ami lényegében ellehetetleníti az érdemi munkát.

Már-már Woody Allen-i az a folyamat, ahogy a cselekmény a kezdőponttól kezdve bonyolódik, majd szépen lassan ugyanoda lyukad ki, ahol minden elkezdődött. Mégsem mondhatjuk, hogy a csapat eredménytelenül dolgozott volna, még ha a végkifejlet nélkülük bontakozik is ki. A tökéletes nap néha mintha túl sokat akarna, több poénnál is azt éreztem, hogy igen, itt most nevetnem kéne, valamiért azonban mégsem nevetek. De a viccek nagy része jól működik, a folyamatosan picsogó Katyán kívül minden szereplő szerethető és karakteres, de be kell látni, hogy ahogy minden filmjét, úgy ezt is a zseniális Benicio del Toro viszi el a hátán.

Több délszláv háborús filmet láttam már, A tökéletes nap mégis fel tudott mutatni új értékeket. Az eredeti látásmód – és itt inkább a sztorira gondolok, mert filmes szempontból meglehetősen kommersz darabról van szó – talán abból fakad, hogy a spanyol rendező, Fernando León de Araona nagyszerű, soknemzetiségű szereplőgárdát csődített össze. A Puerto Ricó-i Benicio del Toro, az amerikai Tim Robbins, a francia Mélanie Thierry és az ukrán Olga Kurylenko (személyes véleményem szerint neki talán jobb lett volna a modellkedésnél maradni) lényegében önmagukat játsszák, így nyelvi szinten is érzékelhető az ENSZ patchwork-jellege. Sőt, a tolmácsot alakító szarajevói Fedja Stukan maga is katona volt, és a háború után veteránként kezdett el színészkedni.

A tökéletes nap műfaját nehéz lenne meghatározni, mivel a road movie, a háborús dráma és a fekete komédia elemeiből építkezik. Érezhető benne a latinos temperamentum (a rendező és a főszereplő révén ez nyilván nem véletlen), ugyanakkor nem nélkülözi a skandináv filmek néha brutális, hideg humorát sem, és a balkáni háborúkról szóló filmek végletekig kilengő szenvedélyéből is felmutat valamit. Több asszociációm is támadt a film közben, amelyek talán segíthetnek elhelyezni azt a rendszerben. Egyrészt a „kezdjünk valamit egy hullával”-alapszituáció eszembe juttatta A nagy fehérséget és a Melquiades Estrada három temetését. Ezek ugyan teljesen más témájú és műfajú filmek, mégis, a hulla-jelenség által közös nevezőre hozhatók, és bennem ugyanazt a misztikusan visszataszító borzongást keltik. A téma pedig nyilván minden más délszláv háborús filmet lehetséges párhuzamként állít fel, amelyek közül most kettőt neveznék meg: az Eső előtt mint alapmű mindenképp felmerül (ráadásul A tökéletes nap végi kiadós zivatar mintha gyanúsan erre utalna), valamint a Mandarinok, mivel az a film is a kis emberek békéért való hétköznapi cselekvéseiről szól.

Végül meg kell említeni a fantasztikus soundtracket, amely bár némileg táj- és korszakidegen (Marlene Dietrichtől Marilyn Mansonig sok mindent felölel), csodával határos módon tökéletesen illeszkedik a jelenetekhez. Együtt van benne a mélabús, kiábrándult alaphangulat és a rock’n’roll életérzés - csakúgy, mint a filmben és annak szereplőiben.

A tökéletes napot ajánlom mindenkinek, hiszen egy gyönyörű tájakon, nagyon szépen fényképezett, remek színészeket felvonultató, ötletesen megrendezett, értéket hordozó és jó mozi.

tízbőlnyolc