Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!

2015. augusztus 09. 13:29 - m.o.z.s.o.

Kálvária

„Ne ess kétségbe: az egyik lator üdvözült. Ne reménykedj: az egyik lator elkárhozott.” Szent Ágoston

A Kálvária (2014) talán az új évezred egyik legszebb drámája. Gyönyörűen fotózott kompozíciókkal és szép zenével aláfestett himnusz az emberi természetről, egy jó emberről és az ő végzetéről. John Michael McDonagh modern passiótörténetet vitt vászonra az ír filmek sajátos, keserédes spleenjével. A guardistához (2011) hasonlóan itt is íróként és rendezőként felelt a darabért, és megint nagyszerű alkotást hozott létre.

Brendan Gleeson a tőle megszokott karakterek szöges ellentétét alakítja már az első jelenetben: szelíden, tanácstalanul hallgatja a hozzá gyónni érkező ismeretlen férfi megrázó és visszataszító történetét. Majd zavartan, de higgadtan fogadja annak ígéretét, miszerint egy hét múlva meg fogja őt ölni. Mert egy jó papot megölni, ráadásul vasárnap, az igazi hír lesz. Az illető mindezt bosszúból teszi, az őt gyermekkorában bántalmazó lelkész tetteiért. Ennek fényében rögtön meg is van a krisztusi párhuzam: egy jó, egy igaz embert megölni valaki másnak a bűneiért. A vidéki pap kálváriája itt veszi kezdetét.

James atya nem látszik különösebben izgatottnak a halálos fenyegetés után, szinte fásult beletörődéssel veszi tudomásul a rá mért sorsot. Öngyilkossági kísérletet túlélő lánya érkezik hozzá látogatóba, ő pedig folytatja lelkipásztori tevékenységét, sorra látogatja híveit. Mindenkivel elbeszélget, meghallgatja az emberek panaszait, furcsa dolgait, a film ezekből a rövid párbeszédekből épül fel. A napokra lebontott epizódok miatt, ahogy a papban, úgy bennünk is egyre nő a feszültség a vasárnap közeledtével.

Az egyház mai helyzete jelenik meg, kicsit nyilván Írország-specifikusan, de a felvetett kérdések globálisak: hogyan viszonyul a világ az egyházhoz (nem a hithez!), milyen problémákkal kell szembenéznie mindkét oldalnak, milyen a jó pap és milyen a jó hívő? Az atyát folyamatosan provokálják, kísértések elé állítják, próbára teszik, ám ő, mint egy utolsó bástya áll a fokozatosan egyre durvább atrocitások elébe. Mindezek annyira árnyaltan, olyan sokrétűen vannak ábrázolva, hogy többszöri megnézésre is egyre újabb tartalmakat fedezhetünk fel. Zseniális például, ahogy a gazdag bankár, csak, hogy a papot megbotránkoztassa, leakasztja nappalija faláról Hans Holbein híres Követek-képét, és levizeli. Az epizód jelentősége abban rejlik (azon kívül, hogy az illetőnek semmi sem szent és semmi sem érték), hogy a festmény témájában is párhuzamba állítható a pappal, mint Isten „követével”. Így Fitzgerald gesztusa nem pusztán a világi értékeknek szól, hanem így deklarálja a valláshoz való viszonyát is. Ilyen és hasonló finomságok teszik mesterművé McDonagh filmjét.

A táj, mint az emberi érzések kivetülése, és a természet-ember összhangja nagy hangsúlyt kap. Az egyszerű, letisztult kompozíciók az emberre helyezik a hangsúlyt szinte minden jelenetben. Fontosak a hátterek, amelyek előtt az egyes szereplők megjelennek: az atya puritán szobája, az érsek csillogó termei, a tengerpart, a hentesüzlet, az autószerelő műhely - ezek szavak nélkül adnak tartalmat a karakterekhez. Mindenki titkol valamit, vagy legalábbis szélsőségesen romlott életet él, az atyán kívül (akinek szintén megvan a maga nehéz múltja) szinte minden szereplő „mocskos”, vagy elmebeteg. Talán ezzel próbál a film rámutatni a pedofil pap-téma abszurditására: mindenkinek megvannak a bűnei és gyengeségei, és ebben a közegben a pap a maga emberi problémáival egészen normális és visszafogott bűnös lélek.

Mint a rendező (és fivére, az Erőszakikat is jegyző Martin McDonagh) többi filmjében, úgy a sajátos, savanyú humor itt is fontos összetevője a kerek egésznek. Főleg a két pap közötti intellektuális különbségre épülő poénok hatnak, melyek legtöbbször a bigott és a józan egyházi hozzáállás ellentétét hangsúlyozzák.

A Kálvária nem lenne ilyen erős film, ha nem játszana minden egyes szerepet egy-egy fantasztikusan alakító és nagyon karakteres színész. A főszereplő Brendan Gleeson alázatos és hiteles játékával ugyan elvinné a történetet, de színésztársai tesznek róla, hogy egy több lábon álló, és nagyon árnyalt karakterekkel benépesített alkotás jöjjön létre: Kelly Reilly bölcs, és apjával a végtelenségig lojális lányként, Chris O’Dowd a város furcsa henteseként, Aidan Gillen cinikus orvosként, Isaach De Bankolé morcos bevándorló-autószerelőként, David Wilmot pedig ostoba papként olyan ízt ad a filmnek, mely ritka örömet okoz az apróságokra is fogékony nézőnek.

Domhnall Gleeson pszichopata gyilkosként jelenik meg egy néhány perces epizódban, és apjával, a papot alakító Brendan Gleesonnal közös, börtönben beszélgetős jelenete egyszerűen fenomenális. Ritka élmény egy filmben ilyen összhangban dolgozó és alkotó apa-fiú párost látni.

A film vége elhozza a végig várt katarzist, gyönyörű befejezése ez egy gyönyörű filmnek. A Kálváriát ajánlom azoknak, akik szeretnének egy ízléses, katolikus giccstől mentes, két lábbal a földön járó, egyáltalán nem „papos” filmet látni egy emberről, aki történetesen éppen egy pap. A Kálvária minden rebegő, kék szemű Jézus-filmnél jobban ragadja meg a Passiótörténet (sőt, a megváltás) lényegét, és teszi azt érthetővé, rettentő hiteles és hétköznapi módon. Ez tipikusan az a film, ami megtekintése után jó darabig uralja az elmét, és készteti töprengésre a befogadót.

tízbőltíz

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zoskablogja.blog.hu/api/trackback/id/tr57693452

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Régiek és újak, amik tetszettek és amik nem. Spoiler veszélye fennáll!
süti beállítások módosítása