Ruben Östlund jól komponált társadalomkritikája az elmúlt év egyik legnépszerűbb európai filmje volt, mely témáját tekintve első sorban a jólétben sorvadó skandináv országok lakóit érinti, de különböző szinteken bárki megtalálhatja a rá vonatkozó bekezdéseket.

Egy svéd család - papa, mama és két gyerek - a francia Alpokban tölti a síszünetet. Jellegtelen, ám puccos szálloda, elszemélytelenedő kapcsolatok, magukkal mit kezdeni nemigen tudó emberek. A házaspár, Tomas (Johannes Kuhnke) és Ebba (Lisa Loven Kongsli) kapcsolata láthatóan szereteten alapul, de mintha képtelenek lennének valódi párbeszédet folytatni egymással. Az elkényeztetett, ugyanakkor folyton szüleik válásától rettegő gyerekeknek alig mernek ellentmondani, és ami még rosszabb, hogy egymásnak is alig.

Az unalmas kikapcsolódás váratlan fordulatot vesz, amikor az étterem panorámateraszára lavina zúdul, és apuka ahelyett, hogy oroszlánként védené övéit, felkapja a telefonját, és elmenekül. Ez a történés megrepeszti a tökéletes skandináv család nyugalmas napjainak sima felszínét - csakúgy, mint a hegyek magasztos nyugalmát megtörő, többször is bejátszott robbanások. A hideg, steril, hibátlan rend gépezetébe homokszem kerül az apa hibájával. Ebba képtelen feldolgozni férje viselkedését, aki meg ahelyett, hogy beismerné gyengeségét, tagad.

Közben megérkezik egy baráti pár, az elvált Mats (Kristofer Hivju) és húszéves barátnője, Fanni (Fanni Metelius). Az ő kapcsolatuk is megérne egy egész estés filmet, de itt szerepük szerint a különböző aspektusok megjelenítéséért felelnek. A film legsúlyosabb jelenete, amikor a baráti borozás során Ebba hosszan és részletesen, szinte kéjes élvezettel elmeséli, hogyan menekült el férje a lavina elől. Minden szavával és érzésével egyetértünk, viselkedése mégis bántóan megalázónak hat. Tomas önérzetének sárba tiprásával olyan fölényes helyzetbe kerül, hogy a férfi idővel szó szerint kisfia mögé bújva bírja csak hallgatni, és nehéz elképzelni, hogy valaha ismét férfiként állhat felesége előtt. A film nagyszerűsége pont ebben rejlik, hogy lehetetlen eldönteni, „kinek van igaza”, mert a különböző nézőpontok mind hordozzák a maguk létjogosultságát. A helyzetet súlyosbítja, hogy Tomas először letagadta, hogy elfutott volna. Tulajdonképpen feleségét ez a mellébeszélés borította ki jobban, mintsem maga a menekülés. Az ösztönök mennek szembe a józanész és az elvárások által diktált normákkal.

Mats – férfiúi bajtársiasságból – próbálja menteni a kínos helyzetet, különböző magyarázatokkal alátámasztva Tomas viselkedésének létjogosultságát. Ezek az eszmefuttatások mind logikusak, okosak, érződik, hogy szeretettel igyekszik oldani a feszültséget a házaspár között. Ugyanakkor érvelése végig sántít, érezzük, hogy ezek nem lehetnek mentségek a családapa viselkedését illetően. Pedig nagyon is emberi a közelgő lavina kiváltotta reakció. Ha Tomasnak nem lettek volna ott a gyerekei és a felesége, senkinek még csak fel sem tűnt volna ez a zsigeri mozdulatsor. Felmerül a kérdés, hogy ha ez tényleg egy ösztönös cselekedet volt, akkor ennek megítélését miért változtatja meg az, hogy kik voltak még jelen az eseménynél? Szerintem ez kulcskérdés, hiszen egy alapvetően normális, az evolúció során kifejlődött reakciót látunk, mely mégis egy férfi bukását jelenti férfiasságában.

Ahogy a vita bekúszik a másik pár nyaralásába, úgy válik egyértelművé, hogy itt egy civilizációs kérdésről van szó. A gyerekek tableten játszanak, apuka esti mese közben nyomkodja a telefonját, a közös fogmosás is elektromos fogkefék zúgásától hangos. Ebben a miliőben talán nem csoda, hogy az elmagányosodó ember első gondolata (vagy tette), hogy magát mentse.

Külön figyelmet érdemel a takarító személye. Mindig egy-egy feszült helyzetben jelenik meg, vagy toppan be a jelenetbe a csendes szemlélő szerepében, aki mások után tesz rendet, eltakarítja a romokat. Mint a történteken kívül álló bölcs, aki valahogy az események fölött áll, és sztoikus nyugalommal figyeli az elkényeztetett és unatkozó gazdagok kikapcsolódását. Szürke uniformisa is elüt a többi szereplő drága, ízléses, „északi egyenruhájától”. Egy másik apró, de izgalmas információ a film eredeti címe: Force Majeure, azaz vis maior. Mindenki értelmezze tetszése szerint...

A film végén, a buszos jelenet két nagy kérdést is megválaszol (meglepően egzakt módon zárva le a filmet, ami skandinávékra egyébként nem jellemző): hogyan viselkedik az anya egy legalább annyira veszélyes helyzetben, mint amilyen a lavina volt, és hogyan viselkedik Mats? Az ő reakcióik kerekítik le a Vivaldi befejezetlen muzsikájával kísért, végig fenntartott feszültséget, választ adva filmbeli párjaik kérdéseire. A konklúzió, hogy váratlan helyzetben mindenki lehet ugyanúgy gyenge és hős, és hiába törvényszerű, hogy a másikat kritizáljuk, magunk ugyanúgy elbukhatunk a következő alkalommal. 

tízbőlnyolc