Ezt a filmet fáj nézni. Emocionális kínzásnak vet alá, ahogy látjuk egy utálatból táplálkozó anya-gyermek kapcsolat alakulását. Tényleg borzalmas. DE. Ahogy mindezt Lynne Ramsay kivitelezte, az filmélményeim csúcsára emeli ezt az alkotást.

Eva (Tilda Swinton) egy esős, szerelmes napon teherbe esik. Nem állapotos lesz, vagy várandós, hanem TERHES. És bár szerelmével (férjével? élettársával?) nagyon jól megvannak, magzatát a fogantatástól kezdve egy, a saját kibontakozását gátló objektumnak tekinti.

Tükör előtt álldogálva próbálja „megszeretni” születendő gyermekét, de mintha érezné, hogy élete tragédiáját hordja szíve alatt. Kevin születésétől fogva ellenérzéseket kelt anyjában. És itt felmerül a kérdés, miszerint lehetséges-e, hogy ez fordítva van, és maga a gyerek utálja eredendően anyját? Normális helyzetben természetes, hogy az első perctől kezdve az anya érzelmei befolyásolják a viszony alakulását, de Kevin esetében ez nem ilyen egyértelmű. A fiú maga az érzéketlen gonoszság. Kisgyerekként abban leli örömét, ha mások munkáját, boldogságát tönkre teheti. Minden gesztusa tiltakozás anyja személye ellen. Vagy mindezt érte tenné? Hogy felhívja magára a figyelmet? Az őszintétlen, és Eva részéről jórészt mímelt érzelmeken az éles gyermeki szem könnyedén átlát, és megérzi a háttérben az ösztönös elutasítást. Ez, a szeretet akár legkisebb töredékeit is nélkülöző létállapot elkerülhetetlenül tragédiához vezet.

A történetet hagyjuk most ennyiben, a filmnek nincs lineárisan haladó, narratív eseménysora. Mozaikokat látunk, idősíkok váltakoznak, így bontakozik ki egyre élesebben ez a viszolyogtató kép. És hogy minek köszönhetően jelent óriási filmélményt a Beszélnünk kell Kevinről? Mert olyan precízen összeszerelt darab, amilyennel nagyon-nagyon ritkán találkozik az ember. A képek, szimbólumok olyan tárházát vonultatja fel (néha kissé didaktikusan), annyi kiutalást és asszociációt tartalmaz, hogy a majdnem két óra alatt sokkal több mindent tudunk meg, vagyis érzünk meg a szereplők motivációjáról, mint amit valójában látunk. Például itt van Eva, mint az eredendő bűnért felelős ősanya, aki ráadásul életet ad Kevinnek (Kevin-Káin), hogy az utána iszonyú tetteket hajtson végre. Vagy annál a jelenetnél, amikor Eva üres bevásárlókocsijában egyetlen kenyér és egy üveg bor van, egyszerűen nem lehet nem Krisztus áldozatára gondolni.

A filmet egyébként is uralja a vörös szín: a nyitó képsorokban a paradicsomban úszó tömeg az Evát vállukon cipelő férfiakkal (keresztvitel), majd a piros festékkel leöntött ház és autó, a piros színű lekvárok, a vörösbor és a vér mind kísérőmotívumok. A főszereplő egyértelműen Eva, az ő találkozásai által tárul fel egyre több minden az eseményekből. A hangulat nyomasztó jellegét tükrözi, hogy harmincöt percet kell várnunk, míg valaki kedves gesztust gyakorol a nő felé, ráadásul az illető életét előzőleg pont Kevin nyomorította meg.

Eva folytonos elvágyódása, munkája az utazási irodában mind rettenetesen erős kontrasztot képeznek a gyermekvállalás kötöttségeivel szemben. De neki, mint anyának nincs mentsége, amiért fiát a nulladik pillanattól ilyen durván elutasítja. Tilda Swinton ebben a szerepben még a szokásosnál is félelmetesebb és csúnyább, ám éppen emiatt meggyőző és nagyszerű. Kevint több életszakaszban más és más színészek keltik életre. A kilenc éves Jasper Newell döbbenetesen alakítja a jéghideg és számító kisfiút, majd a stafétát Ezra Miller veszi át, aki angyalian gonosszá „varázsolja” a már előkészített karaktert.

A történetről egyébként azonnal Gus Van Sant 2003-as Elefántja ugrott be, de míg ott semmit nem tudunk meg az iskolai mészárlást rendező fiúk hátteréről, motivációjáról, a Beszélnünk kell Kevinről éppen hogy ezeket tárja fel. A film végén teljesen egymásra utaltan és egymásnak maradva áll anya és fia, szemtől szemben. Így ajánlom azoknak, akik kíváncsiak rá, hová torkollik ez az ellehetetlenült és embertelen folyamat, és akik bírják, ha egy film úthengerként végigmegy rajtuk. Sokkoló tartalom, álomszép forma.

https://www.youtube.com/watch?v=WQscT2gL_KY

tízbőlkilenc