Az ünnepek alkalmából megint egy lazább filmet veszek elő. Egyik kedvenc francia színészem, Kad Merad (Kóristák, 2004; Köszönöm, jól vagyok, 2006; Isten hozott az Isten háta mögött, 2008; 22 lövés, 2010) filmjei között böngészve akadtam erre az igencsak felpontozott, ám nem túl ismert alkotásra. Ugyan nem vagyok oda a gyerekszereplős, „egész estés családi film” kategóriába tartozó darabokért, ennek mégis adtam egy esélyt. És milyen jól tettem! Az első kockák meggyőztek, hogy pontosan ez az a stílus és hangulat, amit minden hasonló filmben keresek.

A Le Petit Nicolas a René Goscinny által írt, rövid elbeszélésekből álló gyermekkönyv megfilmesítése. A történet kezdetén a kiskamasz Nicolas (Maxime Godart) saját szavaival felvázolja nekünk hétköznapjait. Vagyis amik neki a hétköznapokat jelentik: bemutatja a barátait, az iskoláját és a szüleit. Az idilli életet azonban váratlan esemény zavarja meg: Nicolas arra a rémisztő következtetésre jut, hogy kistestvére fog születni. Ez a gondolat rögeszméjévé válik, ráadásul szülei minden gesztusában ennek előjeleit véli felfedezni. A szülők (Valérie Lemercier és Kad Merad) tényleg furcsán viselkednek, de ennek oka csupán az apa rettegett főnökének meghívása körüli hajcihő. Ám Nicolas képzelőereje nem ismer határokat, így egyre inkább rettegve figyeli szülei különös viselkedését, és barátai segítségét kéri egy testvérmentesítő-hadművelethez, abszurd és bájosan humoros kalandok sorát előidézve ezzel.

Mindent a gyerekek szemével látunk, így a felnőttek totálisan komikus és érthetetlennek tűnő magatartását is, ami nem csak érthetetlennek tűnik, hanem tényleg az. Például amikor Nicolas apja köszönő levelet írat fiával a főnökének, a kisfiú értetlenül hallgatja apja kétségbeesett mantráit, ahogy ízlelgeti, melyik megszólítás hangzana jobban. A gyermeki fantáziavilág pedig a felnőttek számára idegen. Ezt a két irányú zavart állítja középpontba a film.

A cselekményt ismertetni lehetetlen, és talán felesleges is. Helyzetkomikumok és félreértések sokasága, mindenki számára ismerős élethelyzetek, gyerekszájak, remek alakítások és imádnivaló poénok – ezek alkotják. Zseniális jelenet például, amikor egy félresikerült kórusmű-kísérlet után a karmester sajnálkozva megfordul, és ekkor személyében felismerjük a Kóristák Clément Mathieu-jét (Gérard Jugnot), aki lemondóan csak ennyit mond: „Sajnálom, ez minden, amit tehetek.”.

Mivel az eredeti könyv szerzőpárosa jegyzi a Lucky Luke és az Aterix és Obelix képregényeket, külön pluszpont, hogy az alkotók ügyesen használták fel és építették be épp az utóbbit a történetbe. Érdekesség, hogy a szövegkönyv egyik szerzője az az Alain Chabat volt, akit ismerhetünk az Asterix és Obelix: A Kleopátra küldetésből, és számos más francia vígjátékból, valamint a rendező Laurent Tirard is dolgozott már Asterix-filmen.

A Le Petit Nicolas-t ismerve megkockáztatom, hogy gyerekszereplős filmek készítésének a jogát a franciáknak monopolizálni kéne, annyira értenek hozzá. Olyan stílusérzékkel hoztak létre (megint…) egy giccsmentes, kedves, szórakoztató, „világot jobbá tévő”, másfél órás kis filmet, amilyennel ritkán találkozni. Ajánlom mindenkinek pihenésképp, igazi felüdülés két szezonálisan kötelező Reszkessetek betörők között.

tízbőlnyolc