Most, hogy az ünnepek közeledtével ismét felerősödik az Igazából szerelem-kultusz, hadd ajánljak figyelmetekbe egy teljesen más témájú, de hasonlóan könnyed brit komédiát.

A Rockhajó egy felhőtlen vígjáték a hatvanas évek Angliájáról, ahol a polgárságot unalomra kárhoztató, szürke és karót nyelt kormány egyetlen ellenpontját a tengeren tengődő kalózrádiók züllött lemezlovasai képviselik. Ezek a magukat DJ-ként meghatározó, innen-onnan összecsődült hippik játsszák az igazi zenét. A helyzet gyors felvázolásához hadd idézzem a film eleji propozíciót:

„1966. A brit popzene legnagyobb korszaka. De a BBC naponta alig 45 percnyi popzenét sugároz. Szerencsére az Északi-tengeren lévő kalózrádiók napi 24 órában nyomják a popot és rockot. És 25 millió ember, Nagy-Britannia lakosságának fele minden nap a kalózokat hallgatja.”

Az osztott képernyős, The Kinks-re felpörgő nyitó képsorok megalapozzák az egész két óra hangulatát, bemutatják a Grófot (Philip Seymour Hoffman) és azt az extázist, amit a kalózok képesek kiváltani a szárazföldön éppen alváshoz készülődő népből. A hajó kapitánya, Quentin (a zseniális Bill Nighy) jó érzékkel fogadja be a hozzá forduló ex-zenei szerkesztőket, így a könnyűzene hozzáférhetőségének válságában igazi álomcsapat keveri a jobbnál jobb számokat, hogy azok az éteren keresztül a kiéhezett rajongókhoz jussanak. A nagy családként működő outsider közösséget azonban több, lassan kialakuló konfliktus is próbára teszi.

Először is a fedélzetre érkezik Quentin problémás keresztfia, Carl. Vele együtt kapcsolódunk mi is a hajón lévők életébe, és később ő lesz a romantikus szál felelőse. A történet egyik fő feszültsége a szupersztár Gavin Kavanagh megjelenése a fedélzeten, akit a hallgatottsági ráták javításának céljából hív a hajóra annak kapitánya. Rhys Ifans alakításában személyes kedvencem a pofátlanul arrogáns és kellően romlott Gavin karaktere, aki lila zakójában és pávatollas kalapjában igazi jelenség. Népszerűsége a Gróf pozícióját veszélyezteti, így kettejük rivalizálása is központi vonulat a cselekményben.

Megjelenik még egy apa-fiú viszony is a történetben, amelyet személy szerint én kihagytam volna. A film végén Cat Stevens ’Father And Son’-jára egymást megmentő szereplők jelenete ugyanis már a giccs határát súrolja.

A hajó lakói egytől egyig nagyon jellegzetes, jól megformált személyiségek, akikről a közönség reakcióinak ábrázolása által még árnyaltabb képet kapunk. A hatvanas évek újnak ható, tabudöntögető jelenségei nagy dózisban kerülnek bemutatásra, kezdve a füvezéstől a szexuális szabadosságon át a leszbikus szereplőig.

Tipikus jelenség az államot képviselő Sir Alistair Dormandy (a nagyszerű Kenneth Branagh) irritáló szűklátókörűsége is, ahogy minden erejével próbálja bezárni az állomást – sikertelenül. Az ő küzdelmei és az őt folyton kicselező rádiósok ellentéte egyébként a film központi problémája. Ám minden erőfeszítése hiábavaló, dühét alkalmazottjain vezeti le, és mi még ezen is nevetünk.

Egy zenés vígjáték esetében semmiképp sem mehetünk el szó nélkül a zenék mellett. Én – a fantasztikus színészi alakítások mellett is – ebben látom a Rockhajó fő erősségét: a sziporkázó soundtrack önmagában elviszi a történetet. Amellett, hogy elképesztően jó zenék hangzanak el, a készítők a párbeszédekbe és a cselekménybe is beépítették ezeket, így olyan organikus egészet alkotnak a képi és történeti szintekkel együtt, amilyet ritkán látni a vásznon. Mernek hivatkozni egy-egy zenetörténeti eseményre, néven nevezik a zenészeket, és a szereplők néha még viccet is csinálnak egymás ízlését karikírozva. Többek között hallhatunk Hollies, Françoise Hardy, Rolling Stones, Box Tops, Seekers, Leonard Cohen, Turtles, Ennio Morricone, Beach Boys, The Who, Jimi Hendrix és David Bowie slágereket is. A jelmeztervező szintén nagyon jól elkapta az életérzést, minden ruha a helyén van, a színek, anyagok egyrészt jellemzik viselőjüket, másrészt a kort is, amelyben élnek.

A rendező Richard Curtis, az angol romkomok író-rendező veteránja (Fekete Vipera, Sztárom a párom (1999), Bridget Jones naplója (2001), Igazából szerelem (2003), Időről időre (2013)) ezzel a 2009-es darabbal is kitett magáért. A maga nemében ez egy bűbájos, színes, jó humorú film, a könnyűzene aranykorának valódi csemegéivel. Ajánlom azoknak, akik szeretik a kellően önkritikus angol filmeket, Bill Nighy-t, a sokszereplős komédiákat és az igazán jó zenét.

tízbőlkilenc