Vannak azok a filmek, amelyek hangulatától, hangzásától, élményszerűségétől pezsegni kezd az ember vére. És vannak azok, amelyek más miatt érdekesek. Az ’It Might Get Loud’ az első kategóriába tartozik.

Davis Guggenheim 2008-as alkotása egy rettentő izgalmas és formabontó ötlet, mely megvalósítása a lehető legjobban sült el: kilencven perc élő és működő örömzene, sallangmentes kommentárok, zenetörténet. Mindez a könnyűzene három generációjának interpretálásában. Jimmy Page, a Led Zeppelin veteránja, The Edge, a U2 dublini jófiúja és Jack White, a kétezres évek pimaszul fiatal zsenije találkoznak, hogy a gitárról, főleg az elektromos gitárról beszélgessenek. Természetesen mindhárman viszik a sajátjukat, viszik a múltjukat, történeteiket, dalaikat. De nem egy merő stúdióbeszélgetésből áll a film: külső helyszíneken forgatott vágóképek, interjúk és archív felvételek teszik teljessé a képet.

Az egykori trapéznadrágos hippi Jimmy Page egy Dickens regény hóbortos, jóképű öreguraként oktatja ifjabb kollégáit. Ő a legelegánsabb, legkönnyedebb játékos, magabiztos technikával uralja hangszerét. Egyik kedvenc jelenetem, amikor önfeledten léggitározza kedvenc dalát, Link Wray Rumble-jét:

A visszafogott Edge igazi háttérember, monoton, halálpontos ütemei biztos alapot adnak egész zenekarának. Különösen kedves rész, amikor az Elevation kattogó alapját eljátssza pedálok nélkül, amely így két akkord lassú váltakozása csupán, majd kellő öniróniával vicceli el a helyzetet:

Jack White attrakciója a néhány deszkából, kólásüvegből, drótokból és egy erősítőből megépített hangszerrel a hangszerkészítés alapjait mutatja be. A film elején tett kijelentése munkássága ismeretében cinikusnak tekinthető: „az elektronika az érzelmek és az igazság elpusztítója”. Vérbeli polihisztor, később még a zongorát is szanaszét püföli egy klasszikus blues-zal. Azt hiszem, hármuk közül ő a legvirtuózabb, rá illik legjobban az „őstehetség” jelző. Bluesosan lüktető, zúzós riffjei a zene, a ritmus tökéletes átérzéséről tanúskodnak. Egyszerre tisztán autentikus és formabontóan modern. Magas hangja illik a néhol pszichedelikus rockhoz, melyet életre hív.

A dokumentumfilm erőssége, hogy mindhárman megmutatják kedvenc zenéiket, valódi gyöngyszemeket, mint a tizenéves fiúk a garázsban, és a közös jammelés során megtanítják egymásnak egy-egy slágerüket. Megmosolyogtató, ahogy Edge és White gyermeki örömmel, leplezetlen, cinkos áhítattal figyelik Page játékát, amint a Whole Lotte Love-ot kezdi szaggatni előttük:

Az amúgy jól ismert dalok lecsupaszított gitár-részeit hallva teljesen átalakul megszokott képünk az adott zenékről. A tiszta, csak effektekkel megdobott elektromos gitár profi használói itt kiteljesednek, a számok születési folyamatába nyerhetünk bepillantást.

Maximumra tekert hangerővel kell - de lehetetlen egyben végignézni ezt a filmet, ugyanis amint meghall az ember egy-egy jó számot, gyorsan rákeres, nehogy később elfelejtse. És ez így is van rendjén, minden szabályt felrúg mind a film, mind a zenészek, hiszen ez maga a rock and roll. Érdekes csavar a végén, hogy a zenészek, miután elektromos gitárjaikkal végigszántották az univerzumot, egy közösen előadott, akusztikus számmal búcsúznak.

Az It Might Get Loud megtalálható teljes egészében a youtube-on. Összegzésként csak ennyit tudok mondani: a Jack White-korszakom visszatért, ismét felfedeztem magamnak a Led Zeppelint, és megint U2 fan lettem.

tízbőltíz